Pozitív találkozások – Interjú Nagy Dániel Viktorral és Nyári Oszkárral

A Jurányi Produkciós Ház és a Karaván Színház színészeivel a 6. Színházak Éjszakája alkalmából beszélgettünk
Kisebbségi kérdések kapcsán a film és a színház szerepéről, hitelességről és beskatulyázásról beszélgettünk.
Oszi, a Karaván Művészeti Alapítvány keretében 2000 óta végzel egyfajta missziót. Szerinted, hogy lehet jól beszélni a cigányságot érintő kérdésekről? 
 
Nyári Oszkár: Beszélni, beszélgetni kell róla. Nehéz róla „jól” beszélni, mert ebben a témában többnyire mindenkinek határozott, tapasztalatokon nyugvó véleménye van. Először mindenki azt próbálja kiemelni, ami a saját igazát erősíti. Szóval sok és masszív az előítéletesség. Ettől függetlenül beszélni kell róla, és ha kitartóak vagyunk, akkor egy idő után kiderülhetnek, kikristályosodhatnak bizonyos igazságok, és szélesebb perspektívából, nagyobb empátiával lehet tekinteni a témára. Mi megpróbálunk hétköznapi csodákat csinálni. Ilyenkor az ember befektetése megtérül, amitől csupa optimizmus és idealizmus hatja át. Ettől függetlenül különválasztom a saját missziómat és az önálló színészi utamat. De a kettő mégis elválaszthatatlan egymástól. Színésznek, vagy magyar színésznek tartom magam. Emellett az etnikai származásom a részem, vállalom, de nem határol be a hivatásom szempontjából. ’96-ban végeztem a Színművészetin, majd ősztől leszerződtem a Csiky Gergely Színházba, Kaposvárra. Már abban az időben is csináltam roma fiataloknak színjátszótábort, ahol megpróbáltam pozitív gondolatokat, inspirációt adni nekik. 2000-ben elindítottam egy ingyenes színjátszó stúdiót fiataloknak, gyerekeknek, az előadásainkat a repertoárjára tűzte a Ferencvárosban működő Piccolo Színház, régi és jelenlegi nevén Pinceszínház. Így lettünk a színház ifjúsági társulata. Saját kis próbatermünkben pedig, a Karaván Szobaszínházban is rendszeresen játszunk. 
 
Dani, bár te nem vagy cigány származású, mégis többször játszottál már roma szerepet. Te mit gondolsz a kérdésről? Van pozitív hatása az olyan filmeknek, mint a Brazilok? 
 
Nagy Dániel Viktor: Én is azt gondolom, hogy beszélni kell a témáról, és a lehető legegyszerűbben, mindenféle túlbonyolítás nélkül. Az jó dolog, ha ez időről időre előtérbe kerül. A legtöbb visszajelzés a Brazilok kapcsán pont az volt – a gratulációkon túl –, hogy egy ilyen film képes az elfogadás felé elmozdítani az embereket. Kinyithatja a fejünkben lévő sztereotípiákat. Elgondolkozhatunk rajta, hogy mit jelent romának lenni, vagy hogy romának lenni az embert is jelent, nem csak egyfajta kultúrát vagy viselkedésmódot, vagy akármit, ami az emberek fejében a kis fakkokban van. 
 
A Brazilok kapcsán, hogy kezdtél hozzá a szerep megformálásához? 
 
N.D.V.: Színészként az ember nagyon sok mindent magába szív, amit lát, akár külsőségeket, akár belső tartalmakat. Van Bagon egy Bagázs nevű szervezet, akik fiatal romáknak próbálnak útmutatást, támogatást nyújtani. Egyszer régebben, amikor egy kisfilmre készültünk, eltöltöttem ott egy éjszakát a helyi srácokkal, és egy este alatt is nagyon sok mindent meg tudtam figyelni. Az egymáshoz való viszonyukat, hogyan beszélnek egymás között, mit helyeznek előtérbe. Azokkal a srácokkal is nagyon sok időt töltöttem, akik amatőrként kerültek a filmbe, együtt jártunk fociedzésekre. Nekik egyébként pont Oszi tartotta a drámafoglalkozásokat. 
 
Ny.O.: Igen, Horváth Kristóffal közösen. A mi feladatunk volt, hogy felkészítsük a fiúkat a forgatásra. Sajnáltam, hogy nem tudom figyelemmel követni, hogy a forgatás után mi lesz velük, hogy élik majd meg, hogy a középpontban vannak, kvázi „sztárok”, és azután nincs semmi. 
 
Oszi, ti az alapítványban roma és nem roma fiataloknak is lehetőséget adtok, hogy kipróbálják a színészetet, aminek gondolom, szintén van jelentősége. 
 
Ny.O.: Bibó egyik tanulmányában – ahol a zsidók és nem zsidók közti szerencsétlen találkozásokról is ír – megfogott egy gondolat. Ezt megfordítva, azt szoktam mondani, hogy mi a Karavánban szerencsés találkozásokat hozunk létre romák és nem romák között. Mindig egyet és egyet, lépésről lépésre haladva. A színház, a film területén ezt meg lehet csinálni, és feladata is a művészetnek, hogy értelmes gondolkodásra késztesse az embereket. Vannak kérdések, amiket a legegyszerűbb lesöpörni az asztalról, de a színháznak és a filmnek éppen ezeket kell feltennie az asztalra és fókuszba állítania. Nagyon könnyen meg lehet tölteni az embereket félelemmel, a másságot képviselő emberek ellen hangolni, de ugyanígy nyitottá, felszabadulttá, befogadóvá is lehet tenni őket. Nekünk az utóbbin kell dolgoznunk. 
 
Ha már a másság szóba jött, Dani, a Leszámolás velem című monodrámában egy meleg fiút játszol, szerintem rettenetesen jól megformálva és kifejezésre juttatva az érzéseit. 
 
N.D.V.: Sokféle módon lehet megfogalmazni egy karaktert, és könnyű az olcsóbb módját választani. Sokat gondolkoztam a meleg felvonuláson is, és szerintem pont az veri ki sokaknál a biztosítékot, amikor átmegy magamutogatásba. Éppen ezt a fajta magamutogatást, „túljátszást” akartam elkerülni ebben a szerepben. Nagyon sokat kísérletezgettünk Rolanddal (Rába Roland, a darab rendezője – a szerk.). Érdekes volt megfigyelni például, hogy amikor a próbafolyamat vége felé felkerült rám egy magas sarkú cipő, elkezdtek a mondatok mást jelenteni, és én is máshogy éreztem magam tőle. Van egy mondat, ami úgy hangzik, hogy „Anyámnak fia született, az első közös gyerekük. Én.” Ez egy magas sarkúban egészen mást jelent. Egyfajta sajátos mozgás és finom gesztusok jöttek elő a cipőtől, ami jót tett az anyagnak. Aztán ezt is szabadon kezeltük, volt, hogy végig rajtam volt az előadás alatt, volt, hogy csak tíz percig, néha pedig nélküle játszottam. Ugyanis a mondandó sokkal fontosabb ennél a külsőségnél. Rolanddal egy sor színészi attitűdöt kipróbáltunk, kísérleteztünk, amíg meg nem találtuk, hogyan érdemes elmesélni ezt a történetet. 
 
A furában is egy meleg fiút játszottál, nem félsz a bekategorizálástól? 
 
N.D.V.: Óvatosnak kell lenni, mert hamar bekategorizálhatnak, de sok mindent csinálok, ami túlmutat a kategóriákon. Most például saját dalokat írok, mert szeretnék elindítani egy zenei projektet, ősszel pedig a Belvárosi Színház után a Radnóti Színházban is feltűnök majd egy új szerepben.  
 
Oszi, feleségeddel, Nyári Szilviával ketten adjátok elő Spiró György Prah című művét. Hogy jutott eszetekbe ez a darab? 
 
Ny.O.: Nagyon aktuálisnak érzem. Egy abszurd helyzetet dolgoz fel. A társadalom alján létező, leszakadásra, kilátástalanságra ítélt emberek életét. Az egyetlen reményük a lottó, ami persze csak látszólag megoldás a „szerencsések” számára. Tóth Géza színész, rendező barátomnak jutott eszébe a darab, mi pedig 2-3 évig ízlelgettük Szilvivel. Azt gondolom, hogy mi ketten nem játszhattuk volna el ezt a darabot tíz évvel korábban. Az én emberi és szakmai fejlődésemhez jelentős mértékben hozzájárult a vele történt találkozás, és most már megtehettük, hogy együtt játsszuk el. Először felolvasószínház formájában mutattuk be, csak aztán kezdtünk a megvalósításához, de rögtön két színház színpadán játszottuk. Nagyon jó érzéssel tekintek a próbafolyamatra, amelyben együtt dolgoztam Géza és Szilvi mellett Szirtes Edina Mókussal, Rozs Tamással és a látvány megalkotójával, Somogyi Zoltánnal. 
 
 
Molnár Ágnes
2017.09.14
|


Ahol a héten érdemes...
Budapest, Uránia, január 12. - május 25.
 
 
Budapest, MOM Sportközpont, 2018. január 21., 16:00, 20:00
 
Budapest, Játékszín, január 21. 15:00
 
Játék
Az előadás a belső világunk és a külső valóság közötti átmeneti térbe invitálja a nézőt.
Copyright © 2018 Minnetonka Lapkiadó Kft.