A most művészete – Interjú Soltész Bözsével és Molnár Leventével

A Pesti Magyar Színház és a Momentán Társulat színészeivel a 6. Színházak Éjszakája alkalmából beszélgettünk
A játék szükségességéről, lerombolt gátakról, alkotói idegrendszerről és még sok minden másról is beszélgettünk egy profi impróssal és egy profi színésznővel.
14 éve alakult a Momentán Társulat. Hogy jött az improvizációs színház ötlete? 
 
Molnár Levente: Mi, a társulat tagjai, mindannyian Földessy Margit Drámastúdiójába jártunk, és először egy kortárs irodalmi felolvasóestet csináltunk közösen, ami annyira jól ment, hogy egy idő után elfogytak a friss szövegek. Akkor jött az ötlet, hogy mivel valamivel kötöttebb formában, de Margitnál ugyanezt csináltuk, mi lenne, ha külföldi példák alapján összehoznánk egy improvizációs előadást. 
 
Ez volt a RögvEst, egy interaktív impró-show. Tehát bejön a képletbe még egy tényező: a közönség. 
 
M.L.: Különböző formában és mértékben minden előadásunkban bevonjuk a nézőket, ami egyébként része az improvizáció hagyományának. Amikor ezt a műfajt az ’50-es, ’60-as években elkezdték az Egyesült Államokban, akkor úgy csinálták az előadásokat, hogy kértek a közönségtől ötleteket, hátramentek, öt perc alatt megírták a jelenetet és előadták. Majd minden előadás után leültek és végignézték, hogy mi az, ami működött, mi az, ami nem, és ha valami nem működött, akkor miért nem. Így kezdték el felépíteni az improvizáció szabályait, amik között vannak olyan dolgok, amiket érdemes betartani, és vannak olyanok, amiket azért tanulsz meg, hogy tudd, mikor kell felrúgni őket.  
 
Bözse, bár te klasszikus kőszínházban játszol, azt hallottam, hogy sokat improvizálsz. 
 
Soltész Bözse: Azért ne úgy képzelj el, mint egy színházi anarchistát. Nem mondják nekem a rendezők, hogy „tessék, itt a szöveg, de tudjuk, hogy úgyis mást fogsz csinálni”. Inkább azt mondom, hogy vannak darabok, amikben van erre valamennyi lehetőség. Például a Novák Eszter rendezte Harisnyás Pippiben van néhány olyan rész, amit nyitva hagytunk, illetve a darab része, hogy kimegyek a nézőtérre, és mindig más apukára vagy nagymamára fogok rá valamit. Ezt nagyon szívesen csinálom. Olyankor hirtelen jönnek az ötletek, amiknek pont akkor és ott van a helyük, és máskor nem történhetnének meg. De még azokban a szituációkban is mindig más a rezgés, ahol kötött a szöveg, kötöttek a jelenetek. Mert tulajdonképpen minek nevezzük azt, hogy minden este arra reagálsz, amiben éppen vagy? Lehet, hogy nem a szövegen fogsz változtatni, de mégis minden előadás más. Attól függetlenül, hogy a próbákon felépül egy szabályrendszer, azon belül eljön az a pont, amikor te magad érzed meg a szerepet, és egy idő után a rendező is azt fogja gondolni, hogy „igen, ezt én rendeztem!” – ez szerintem egyfajta lelki improvizációs szabadság.  
 
Levi, Kapolcson Nagy Zsolttal kísérletet tettetek arra, hogy mi történik, ha egy színpadra kerül egy profi színész és egy profi imprós. Hogy jött az ötlet?  
 
M.L.: Az előzménye az volt, hogy az Örkény Színházban ment egy projektünk Imprós Flessback címen, amiben a műsoron futó előadások után a színészek és a Momentán tagjai közösen improvizáltak a nézőknek. Azt próbáltuk meg kideríteni az előadás alapján, hogy a mai világunkban mit jelent számukra a Hamlet vagy a Tartuffe. Kapolcsra azért hívtam Zsoltot az Örkényből, mert amellett, hogy nagyon jó színész, improvizálni is jól tud. Érdekes, mert a színészek egy része fél az improvizációtól. Azt mondják, hogy nekik ez teljesen idegen pálya, mert a próbafolyamatok során elmélyülés van, létrehoznak egy figurát, felépítenek egy ívet, és úgy érzik, hogy ugyanezt ott, abban a pillanatban nem tudnák megcsinálni kapaszkodók nélkül.  
 
S.B.: Igen, részben igaz, hogy az ember a berendezett dolgokhoz van szokva, de azért nálunk is akkor működnek jól a dolgok, ha feloldhatóak a szabályok, és egy nyugodt, szabad, alkotói idegrendszer párosul hozzá.  
 
Levi, ti még a nézők idegrendszerét is megpróbáljátok feloldani az előadások alatt. 
 
M.L.: Számomra ez fontos része annak, amit csinálunk, és nagyon érdekel nemcsak a színészekkel, hanem a nézőkkel való közös játék is. A tavalyi Színházak Éjszakáján a nézőkkel játszottam, és akinek volt kedve, feljöhetett a színpadra egy jelenet erejéig. Nálunk egyébként is úgy kezdődik minden előadás, hogy megpróbáljuk oldani a közönséget. Számunkra ez egy játék, amit igyekszünk átadni az embereknek is. Arra törekszünk, hogy megmutassuk, le lehet bontani azokat a gátakat, amiket a felnőtté válás során építünk magunkban. Az improvizációnak van egy művészi vonala, és van egy alkalmazott része. Ezek a játékok alkalmasak arra, hogy az ember megismerje önmagát, és képes legyen újra felhőtlenül játszani egy kicsit. Szerintem manapság a legtöbben azt gondolják a játékról, hogy felesleges időtöltés, ami hatalmas tévedés.  
 
S.B.: A játék hoz vissza legjobban a mostba, és mint tudjuk, a mostban lehet a legjobban kikapcsolódni, amikor nem tudatosan tudod, hogy ki vagy te és mit is csinálsz pontosan. Ezek a legjobb pillanatok, és ezért jó gyerekekkel lenni. 
 
Mindkettőtöknek kicsi gyerekei vannak. Szerettek kicsit „visszamenni” gyerekbe? 
 
S.B.: Nagyon! Rengeteg szituációs játékot játszunk, amiket nem direkt csináltam, hanem valahogy láttam rajtuk, hogy nagyon élvezik, és tényleg felszabadító dolog. 
 
M.L.: Számomra az a legizgalmasabb, hogy gyakorlatilag bárhol, bármiben meg lehet találni a játékot, és én is rengeteget tanulok tőlük. 
 
Visszatérve a színházba… Idén, mindketten találkoztatok Lackfi Jánossal, illetve műveivel. Bözse, ti a Hintákból csináltatok egy előadást, ami nem egy könnyed darab… 
 
S.B.: Az ősbemutató volt. Valóban vaskos és nehéz műről van szó, de nagyon izgalmas volt próbálni. Az eredeti művet egy újsághír alapján írta a szerző, amit egy stewardess balesete ihletett, de sokkal több minden van benne, mert időnkét két Szent Teréz is belebeszéli magát. Tulajdonképpen sok mindenről szól, egy anya-lánya viszony van a középpontban, de megjelenik isten és ember kapcsolata is. Sokáig fejtegettük és kísérleteztünk vele, mert maga a mű időnként lírai, aztán átcsap egész durván realistába.  
 
Ami miatt még izgalmasabb, hogy együtt dolgoztatok Peremartoni Krisztinával, aki közel két évtizede nem áll itthon színpadon. 
 
S.B.: Annak idején ő volt az osztályfőnököm, és neki jutott eszébe, hogy szívesen csinálná velem ezt a darabot, amit Galgóczy Judit rendezett, és akivel elég jó hármas lettünk… 
 
Mennyire szólt bele a próbafolyamatba a szerző? 
 
S.B: Bevallom, meg voltunk győződve róla, hogy nagyon bele fog szólni, de lejött a próbára, kedvesen nézett és mosolygott. Nagyon jó élő szerző! 
 
Levi, nektek, hogy jött a Szószóró?  
 
M.L.: Lackfi Jánosnak van egy kreatív írás tanfolyama, és tulajdonképpen ugyanazt próbálja közvetíteni vele, amit mi az improvizációval, vagyis hogy a kreativitás fejleszthető és mindenkié. Az ezen a tanfolyamon született írásokból válogat egy-egy előadásra, amiket mi felolvasunk, és azután azok alapján játszunk el különböző jeleneteket. 
 
Keresitek még a műfajban rejlő lehetőségeket? 
 
M.L.: Igen, az improvizáció kifogyhatatlan lehetőségeket nyújt! A következő évadban például műfajokkal játszunk. Lesz egy Rendezők Viadala című előadásunk, ahol az imprósok nemcsak színészek, de rendezők is lesznek, akik különböző filmes műfajokban rendeznek meg egy-egy jelenetet, és a nézők eldönthetik, hogy melyiket néznék tovább szívesen, így az öt elindított történetből csak egynek a befejezését láthatják. 
 
Bözse, ti milyen új bemutatókkal készültök a következő évadban? 
 
S.B.: Egyelőre csak a Naptárlányokról tudok, de arról sem sokat, mert még nem kezdtük el próbálni. A többiről még nincs információm. De majd improvizálunk valamit! 
Molnár Ágnes
2017.09.15
|


Játék
1977. A fiatal amerikai Susie Bannion (Dakota Johnson) Berlinbe utazik, hogy csatlakozzon a nagyhírű Markos Tanz Companyhoz. Ahogy megérkezik, a társulat egy másik tagja, Patricia titokzatos körülmények között eltűnik.
Copyright © 2018 Minnetonka Lapkiadó Kft.