„Szeretném átlépni magam” – Hód Adrienn

A Pesti Est exkluzív interjúja
Hód Adrienn 2007-ben alapított társulata, a HODWORKS februárban mutatta be legújabb produkcióját a MU Színházban Délibáb címmel. Ennek kapcsán beszélgettünk a kortárstáncot érő kritikákról, a befogadói szempontokról és a komfortzónából való kilépés igényéről.
A színlapon azt olvashatjuk, hogy a Délibáb erősen reflektál a minket körülvevő politikai és kulturális valóságra. Mit jelent ez pontosan? Milyen ez a valóság? 
 
Minden előadásnál más módon határozzák meg a gondolataimat a külső és a belső impulzusok. A Délibáb alatt fontos volt, hogy mit jelent nekem az, hogy magyar vagyok, milyen a viszonyom ehhez a kultúrához és társadalmi-politikai szférához. Másrészt lényeges volt számomra, hogy reflektáljunk valahogyan a kortárstánc negatív megítélésére. Ezt megkönnyítette az, hogy konceptuálisan nyúltunk a témához. Összeszedtük azokat a negatív visszajelzéseket, kritikákat, amelyekkel találkoztunk, és azokkal dolgoztunk. A legutóbbi idők megnyilvánulásai is bekerültek: azok, ahol a kortárs művészetet pl. „ordas” jelzővel látták el, vagy a „tisztogatási” hajlamukat fejezték ki. A különböző kultúrák által képviselt morál kérdése már régóta izgat. Az is, hogy a művészet hogyan áll kapcsolatban ezzel a morállal. Nem tagadom, hogy erős nihil állapotba kerültem. Nem látok pozitív előrelépést a területen az utóbbi időben. Közben szégyellem is magam, hogy hogyan képzelem ezt? Hogy miért pont így és itt? A művészet luxus, vagy mindenkinek szól, nélkülözhetetlen? Ebben az országban élek, és ömlik felém a rengeteg probléma – és időnként kinyílik a bicska a zsebemben. A próbafolyamat alatt kreáltam egy fiktív gyászállapotot, ahol én akartam megállítani a mozgást, én akartam leállítani a kortárstáncot, ahol én akartam a küzdelmekkel, kiszolgáltatottsággal, magunkkal, értékeinkkel „eljátszani”. 
 
Szakmán belül is érik kritikák a kortárstáncot? 
 
Persze. Egyrészt még mindig rengetegen gondolkodnak hierarchiában. Úgy képzelik, hogy vertikálisan egymás fölé kell helyezni a különböző műfajokat, holott ez a felfogás már nagyon régóta idejétmúlt, hiszen minden tárházszerűen áll egymás mellett. Nem érdemes pakolgatni őket a fontossági sorrend kedvéért, minden esztétikának és kifejezési módnak van létjogosultsága. Ez a finanszírozási rendszerben és az oktatásban is szépen meglátszik. Ki lehet hivatásos táncos, mit jelent az, hogy táncos? Erről nagyon eltérő vélemények és elképzelések vannak. Sokan például még most sem tartják értékesnek azt, ha olyat látnak, amihez nem szükséges az általuk fontosnak tartott hivatásos táncképzés. 
 
Te mint néző mit szoktál figyelni egy előadásban? 
 
Nehéz ezt így megmondani, hiszen nagyon másként működik minden produkció. De ami engem igazán izgat, az az előadó személye, és az, hogy milyen viszonya van ahhoz, amit csinál. Mi vezérli? Elő akar adni valamit? Vagy éppen idézőjelbe teszi a saját jelenlétét? Hogyan van benne az ember abban, amit csinál? Emellett sokszor a részleteket veszem észre. A hibákat, a véletleneket, a titkot, amit éppen el akarnak takarni. De van, hogy mániákus szemmel nézem, és megszámolom, hogy hány lámpát használnak. És persze szakmailag érdekel, hogy hogyan van valami összerakva. Mi van az előtérbe helyezve, miből építkezik az előadás, hogy mutatja be a tartalmat, mi a formavilág, koncepció. Miben hoz számomra ismeretlen új elemet, vagy mitől áll össze egy új konstelláció. Azt például nagyon tudom szeretni, ha egy előadásnak van humora, különösen, ha az önreflektív. És nemcsak az agynak szeretek nagyon teret adni, hanem nagyon máshogy működik, ha teret adok az érzékeimnek és az érzékelésnek. Külön tér nyílik meg! Nagyon-nagyon izgalmas, ha nem csak az értelem felől közelít a figyelmünk. 
 
Azt igényled, hogy a tánc kimozdítson a komfortzónádból, akár nézőként, akár koreográfusként? 
 
Nekem mint alkotónak napi szinten ki kell mozdulnom a komfortzónámból. Például borzasztó nehéz már csak az adminisztratív, szervezői feladatokról az alkotói munkára való átállás is. Nagyon más működteti az egyiket és a másikat. A konkrétumok, a koordinálás és a praktikum az egyik oldalon, míg a másik oldal nagyon összetett világ, ahol cél a konfliktusokra való rátalálás, a véleménynyilvánítás, az, hogy megtaláld azt, ami annyira fontos, hogy már égető; amit érdemes megmutatni, azt elhinni, bízni benne, a hitet tartani, elbizonytalanodni, megerősödni… Szinte mind a komfortzónán kívül eső dolgok. Az én feladatom, hogy a próbán megfelelő teret hozzak létre, aminek változékony a természete. De mindenképp meg kell találnom azt, ami a kreációt viszi, megtartja. Egy bizalmi, koncentrált közeget kell teremteni, amelyben lehet alkotni. Nagyon tisztelem a táncosokat, amiért képesek naponta ennyi időn át fókuszáltan jelen lenni, ahogyan mindenüket megmozdítva adják, ami jön. Ez tőlem is nagy odafigyelést kér, és ez abszolút nem komfortos. De valószínűleg az öröm, a tanulás, a tapasztalás annyi erőt ad, hogy érdemes folyamatosan kitolnom ezt a komfortzónát. Sokszor könnyed és élvezetes a munka, de vannak nagyon nehéz, gyötrő, kételyekkel teli időszakok is benne. Amikor minden feleslegessé válik, és jön az elbizonytalanodás és a miért?, minek? gondolatok. 
 
Két új táncos is szerepel a Délibábban, milyen volt most ezzel a csapattal dolgozni? 
 
Úgy érzem, hogy ez volt az eddigi legnehezebb, legküzdelmesebb próbaidőszak, de valójában minden évben épp így gondolom, Molnár Csaba, szokott is erre emlékeztetni. De hát tényleg így érzem. Főleg azért, mert szeretném átlépni magam. Egy ideje arra vágyom, hogy képes legyek másféle munkamódszerrel dolgozni, amit eddig még nem találtam meg, és ez frusztrál. Az elmúlt hat évben nagyjából ugyanazzal a négy táncossal dolgoztam, de az utóbbi két produkcióban összesen öt új táncos csatlakozott a munkához, és ez nagyon új. Meg kell egymást ismerni, ki kell alakítani egy közös nyelvet, eszköztárat építeni. Az analizálással rengeteget időt töltöttünk. Nekem nagyon fontos, hogy ismerjem azt, aki a színpadon van, hogy tudjam, hogy mit gondol a világról, mit jelent neki a munka, hogyan kapcsolódik ahhoz, amin dogozunk. Volt olyan projekt, ahol „artist talkokat” csináltunk: kérdéseket tettünk fel egymásnak, amelyekre lehetett fiktív és igaz válaszokat is adni, mindkettő épp ugyanannyit árul el az emberből. 
 
Ez az odafigyelés oda-vissza működik? Te is könnyen beengeded őket a személyes teredbe? 
 
Változó a mértéke, és a személy is. Molnár Csaba az, akivel – azt hiszem – mindent megengedek. Ő az, akit nagyon régóta ismerek, és megvan a kvalitása arra, hogy bánni tudjon mindennel. Nagyon ritka szerintem, hogy olyan bizalmad van valakiben, hogy tudod, hogy képes megtartani azt, ami van. Tudom, hogy nem ért félre, nem manipulál, nem önérzetből beszél. Egyszerűen a dolgot (produkciót) tartja szem előtt, minden arra vezet. Vele nagyon jó dolgozni. Minden alkotótárssal nagyon egyedi a viszonyom. Érdekes kapcsolatok ezek, és folyamatosan alakulnak. Van olyan tér, ahova nem engedek be senkit, de ennek mértéke nagyon változatos és nagyon függ attól is, hogy a produkciós időszak melyik részénél tartunk. 
 
Te magad szívesen táncolnál újra? El tudod képzelni, hogy színpadra lépj? 
 
Furcsa ez, én már tizennégy éve nem táncolok. Amikor kezdtem abbahagyni, azt éreztem, hogy nem bírom ki, én nem tudok kívül lenni ezen a világon. Aztán eltelt két-három év, és helyrerázódtak a dolgok, de pontosan látom, mennyire különböző volt akkoriban a testtudatom és általában a terekhez való viszonyom. Bennem a próbák és az előadások után még megmarad a feszültség, minden befelé jön, a táncosok megtörténtté tesznek valamit, a testen keresztül megnyilvánulnak, kifelé irányul valami. Én szerintem nem vagyok az az igazi előadótípus, nem vágyom a színpadi jelenlétre. De azt hiszem, ki tudnék találni egy olyan formát, amelyben táncosként működöm, de hogy az valami egészen abszurd előadás lenne, az teljesen biztos. 
 
Dézsi Fruzsina
2019.02.27
|


Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.