Budapesti Wagner-napok 2019, 1. rész

A Nibelung gyűrűje I-II.: A Rajna kincse, A walkür (Müpa Budapest, 2019. június 13-23.)
Akárhogy is számolom, az idei már az ötödik volt. Kezdjük ebben a részben egy kis visszatekintéssel és néhány Wagnerre ragadt sztereotípia eloszlatásával – utóbbira, úgy érzem, mindig szükség van valamennyire.
Wagner nem – feltétlenül – az idősebb korosztály és a – nevezzük a koncertlátogató ezen típusát így – „sznobok” zenéje. Persze nem várhatjuk azt, hogy egy alsó hangon négy óra hosszát tartó operaelőadáson tolongjon a fesztiválorientált korosztály. Június második hetétől azonban nemcsak a (német) nyugdíjasok töltötték meg a Müpát, hanem – szép számban – a fiatalabb korosztály is képviseltette magát. Közülünk többen arra vállalkoztak – jómagam is –, hogy a monumentális Ring tetralógiát négy nap alatt falják be. (Vagy falja be őket a Ring…) 
 
Na igen, Wagnert hallgatni – főleg ilyen maratoni módon – beillik egy kisebb sportteljesítménynek, bár – a sporthasonlatoknál maradva – nevezhetjük ezt az egészet komolyzenei bungee jumpingnak is. 
 
Erre az őrült hullámvasútra ültem fel én is nem egészen öt évvel ezelőtt, 15 évesen, „vállalkozásom” súlyáról szinte mit sem sejtve, kíváncsiságból, egy este erejéig. Aztán megkaptam az első impulzust a darabtól: a korom sötétben megszólaló lágy morajt és a halkan megszólaló kürtöket, a genezis és a Rajna motívumát, azt az alázatos átszellemüléssel teli nyugalmat, ami ott a teremre nehezedett. Mire majd’ három óra múlva elérkeztünk a záró képhez, az istenek Wallhallába vonulásához tudtam, hogy Wagner nekem nem kultúrafogyasztói kötelesség lesz, hanem intellektuális kihívás, a befogadóképességem határainak feszegetése 
 
Az elmúlt öt évben a Ring egy-egy darabja és a többi zenedráma készített fel az idei két hétre és a teljes, felújított tetralógiára. A négynapos maratont, annak fényében, hogy cikk lesz belőle, nem mertem megkockáztatni, szükségét éreztem félidő után egy hosszabb pihenőnek. Maradt tehát a kétszer két nap, egy hét szünettel. 
 
Az átalakulás kezdete 
 
Arra a kérdésre, hogy féltem-e a – majdnem – egybe-Ringtől, azt válaszolnám, hogy kicsit. Csak azért kicsit, mert szeretem a Ringet, viszont még sosem veselkedtem neki egy darabban. Hajtott azonban a kíváncsiság, hogy megtapasztaljam, mit az ez a mestermű teljes egészében. Lesz-e valami, amit majd máshogy fogok a végére így látni? Mit hoz ki Fischer Ádám a kismillió hangjegyből? Milyen lett a felújított rendezés? 
 
A fentebbi kérdéseimre a válaszokat előljáróban, egy-egy szóban megkapja a kedves olvasó: nem kicsit láttam máshogy a végére, Fischer remekelt, a felújított rendezés pedig fantasztikus! Most viszont koncentráljunk az előestére és az első nap történéseire – nem Ring szerinti időszámításban az első két napra! 
 
A Rheingold kezdete visszahozta a legelső emlékeimet a darabról: a teljes sötétséget, Fische parázsló „pálcáját”, mintha csak Loge varázsolta volna a kezébe a kis piros fényt és a bársonyos, mély morajlást, amiből aztán – akár csak az igazi – felbuzog, majd kiszélesedik a csodás Rajna!  
 
Megkezdődött a világokon átívelő négy nap. A sellők (Wierdl Eszter, Fodor Gabriella és Kálnay Zsófia) első megszólalása után az árokból kipattanó hangsúlyos pizzicato indított minket el ezen az úton. Nüansznyi részlet, de ebben a szívverésnyi dobbanásban benne van az a hatalmas tömeg, ami itt mozgásba lendült. És ilyen Wagner! Nem mindig a grandiózus hangzásban van az igazi erő, hanem néha egy-egy hangja is hegyeket, világokat tud megmozgatni! 
 
Sokat nem kellett várni minden bajok okozójára, Alberichre, a nibelungra (Kálmán Péter). Kálmán alakítása, ahogyan Alberichet igazi kapzsi és gonosz törpévé tette, meghatározta az egész Ring hangulatát. Sosem féltem a nibelungtól – mondjuk úgy, mindig is nyugodtan tudtam aludni egy Rheingold után –, de most borsódzott a hátam a szinte vegytiszta rosszindulattól, ami karakteréből sugárzott. 
 
Ha pedig borzongás, akkor az óriások, Fasolt és Faffner (Per Bach Nissen és Walter Fink) megjelenése és Miméék alászállása Nibelheimba minden eddiginél ijesztőbb volt. Az óriások leitmotivja szinte robbant és érezni lehetett súlyos lépteiket, míg a nibelungok üllőinek monoton kopácsolása testközelbe hozta a nyirkos hidegben élő féregszerű törpék visszataszító alakját. 
 
Korábban említettem, hogy Fischer milyen jól játszik – és játszott mindig – az apró részletekkel Wagner zenéjében. Idén változott egy kicsit a megközelítés, és a családias hangulatú hangzást felváltotta egy jóval grandiózusabb, ami a zenét teljes, már-már megalomán mivoltában közvetítette felénk, azonban nem nyomta el az apróbb részleteket. 
 
Arról, hogy ez a fantasztikus, extremitások közt lavírozó egyensúly pontosan miként nyilvánult meg, még korai lenne szólni, ahogyan az új rendezésről is, lévén még az egész történetnek a legelején vagyunk és a Walhalla is frissen csillog. Miután minden összeomlott és a füstölgő romokat elvitte a Rajna, majd értékelünk. 
 
A Walhalla tehát felépült és birtokba vették az istenek. Ebben az utolsó képben kapjuk meg a feloldozást, miután Donner (Haja Zsolt) szétoszlatja a vihart és megjelenik a szivárvány, amin Wotanék besétálnak a nekik épült csarnokokba. Ez a jelenet nem szólt akkorát, mint vártam, azonban más szemszögből tökéletes volt! Nem a hatalmas finálé illett ide, hanem egy olyan, ami kifejezi, hogy itt még csak az előestének van vége, ami azt vetíti előlre, hogy elkezdődött valami, ami majd nagyot szól. 
 
Az igazi cselekmény következő nap kezdődött A walkürrel. Nagy kedvencem a Ringből, és bátran szoktam ajánlani is a Ringgel ismerkedőknek, mivel sokszor csak önmagában adják elő, így a tetralógia többi darabjától különválasztva egy jól értelmezhető és befogadható történet. Utóbbi meglátásomhoz még mindig tartom magam, viszont a darab egyéb aspektusait illető véleményem jelentősen megváltozott a második este végére.  
 
A walkür már akkor a karaktereken való töprengésre sarkallt, amikor először láttam. Az amúgy nem túl bonyolult alaphelyzetet a drámai karakterek viszonyrendszere és már-már szélkakasszerű jelleme teszi komplikálttá.  
 
Egészen eddig Wotant egy lelke mélyén érző, de kívülről kemény apafigurának láttam, aki hitvesi nyomásra cselekszik, amely a félig földi leszármazottain, a Wälsungok sorsán való vitában csúcsosodik ki, amihez – és az egész cselekményhez – a katalizátort Brünhilde ellenszegülő és ösztönös viselkedése adja. 
 
A karakterek szemléletében bekövetkezett változás radikális: Wotan egy igazi papucsférj, akit elvakít a gyűrű által generált hatalomvágy és a Frickának való megfelelés kényszere. A darab egyetlen, számomra reálisan és értelmesen cselekvő karaktere Brünhilde, még ha őt pusztán csak az ösztönei is vezérlik.  
 
A megfelelő talán korábbi meglátásaim és a mostaniak összevetése lenne, de ez inkább egy tanulmányba illő íráshoz tartozna, nem pedig ahhoz, amit most is teszek, mesélek a zenéről. 
 
Az első felvonásban megszólaló vihar igazi esőként verte a színpadot, és a zene is pont úgy fordult nyugodtabb mederbe, ahogyan Siegmund érkezett Hunding házába. A nyugalom nem maradt meg soká, érkezett Hunding a vérebeivel, elmesélésre kerül a Nothung története, ami egyre borzongatóbbá, nyomasztóbbá teszi a légkört: Hunding és Siegmund küzdeni fognak… 
 
Jól éreztem az első felvonás után: ezt a Ringet egy állandó feszültség és az előttünk lebegő elkerülhetetlen vég atmoszférája dominálta, amire a Fischertől eddig szokatlan, grandiózus részek és az finomságok közti lavírozás tökéletesen kiemelt. 
 
A második estéhez zárszónak: ehhez A walkürhöz kellett az előtörténet viszonylagos ismerete, mivel a rendezés nem önálló darabként kezeli. Azonban ez senkit se tántorítson el attól, hogy ilyen formában nézze meg. Megéri! 
 
A következő részben folytatjuk a Siegfrieddel, ami számomra az idei Wagner-napok legnagyobb élménye volt és a végjátékkal, az Istenek alkonyával, amelynek végén helyreáll a rend, de minket, hallgatókat nem enged el a Ring... 
 
Békési Botond
2019.07.31
|


Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.