Budapesti Wagner-napok 2019, 2. rész

A Nibelung gyűrűje III-IV.: Siegfried, Az istenek alkonya (Müpa Budapest, 2019. június 13-23.)
Egy hét pihenő után ismét visszatértem a Müpába, hogy letudjam a tartozásomat Wagner Ringjének irányába, és az utolsó két résszel pontot tegyek a tetralógia végére.
Félig-meddig tudtam, hogy mire számíthatok majd a következő két napban. Pontosabban csak félig tudtam, mivel Az istenek alkonyát már pár éve egyszer végigültem. Amit nem tudtam, milyen lesz: a Siegfried
 
Eddig valahogy mindig elmulasztottam megnézni, kiesett minden évben, és mekkora hiba volt! Zeneileg, történetileg talán a legintenzívebb Wagner-élményt adja a tetralógia darabjai közül. Miért is? 
 
A Siegfried története egyetlen egy határozott vonalat követ – mily' meglepő –, Siegfried életének egy jelentős szakaszát. A Mime nevelte szeleburdi Wälsungból kardját forgató vakmerő hős archetípus válik, aki nem fél semmitől – bár megtanulta hogy kell. 
 
A történethez hasonlóan a zene is nagyon határozott: egy felvonáshoz egy jól behatárolható leitmotiv-csokor tartozik, amik minden eddiginél határozottabban töltik be vezető szerepüket. Ennek a zenei sűrűségnek a hatása a második felvonásban rendesen félelmetes. Amikor még fél óra után sem enged el a sárkány borzongató motívuma és a jól kiszámítható lépések helyett – zeneileg – szinte teljes bizonytalanságban ülünk a sötétben... Na igen, ez tud igazán félelmetes lenni! 
 
Persze nem csak jól kigondolt vezérmotívum-szerkezetek jellemzik a darabot. Ahogyan az előző cikk végén is említettem, a darab harmadik felvonásának az eleje volt számomra az idei fesztivál legnagyobb Wagner-pillanata. Az elemi erővel, párhuzamosan megszólaló Rajna- és Erda-motívumok egyre csak eszkalálódó menetelése, ami Wotan jöttét készítette elő, az űrkorszakot idéző vetített díszlettel egyszerre éreztetett velem tébolyultságot, borzongást és mérhetetlen izgalmat. Az a zene az ember gerincén fut végig! 
 
Az este végén igazából ültem volna vissza elölről megnézni az egészet, mintha az a hat óra csak úgy elrepült volna... 
 
Lehet csak azért, mert a tetralógia közepe, de a Siegfriedet még a Walkürnél is egyben lévőbbnek érzem.
 

 
Másnap délután kezdtük meg a darab lezárását. Pontosabban azt az irdatlan hosszú folyamatot, ami a lezáráshoz vezet. Az istenek alkonya még mindig rettenetesen hosszú és szerteágazó. 
 
Nem mondanám, hogy még a topon voltam, de úgy, hogy teljes kontextusában néztem a darabot, sikerült valamennyire formába kerüljek egy utolsó hajrázásra. Nehéz volt. Az első felvonás felénél már nehezemre esett gondolkozni a zenén, inkább csak hagytam, hogy vigyen a darab. Lehet Wagnernek is ez volt a célja? Az előző három napban jól kifárasztja a közönséget, aztán rájuk zúdít egy minden addiginál nehezebb finálét, hogy a következő fesztiválig nagyon rá se kívánkozzanak? Wagner olyan, mint egy kábítószer, a Ringgel együtt nézett Istenek alkonya pedig, mint egy túladagolás, ami után ,bármennyire is szereti az ember a cuccot, jó darabig nem fogja megkívánni. 
 
Na persze ezt ne úgy értsük, hogy rossz lett volna a Götterdämmerung! Nagyon is jó volt, csak még rápihentem volna egy keveset… 
 
Ez a finálé már pszichológia és sport: meddig bírjuk még feszíteni a befogadóképességünk határait? 
 
Mire minden megsemmisült és a Rajna visszatért a medrébe, már teljesen telítődtem, de azért az egész fesztivált megkoronázó álló ovációra magamhoz tértem! Ez a taps nem csak az új rendezésnek és Fischer Ádám – szerintem emberfeletti – teljesítményének szólt, hanem kicsit nekünk, nézőknek – rajongóknak – is. 
 
Legvégső következtetéseket, értékeléseket levonva a kétszer két napról, a zenéről, az új rendezésről és az énekesekről – dióhéjban: 
 
Az új rendezés sokkal jobban kidomborította a Müpában megszokott „minimalista", fél-szcenírozott Ring karakterét, azonban sokkal, de sokkal izgalmasabbá tette az egészet a jó arányban bevont táncosok – Wotan hollói, Hunding vérebei, Logék – sokasága. Az új, több mint 40 órányi vetített háttér fantasztikusan sikerült és végig pont annyira volt jelen, amennyire szükséges volt. Nem volt se túl sok, se túl hatásvadász. A zene – eddigi tapasztalataimat egybevetve – idén az egyik legjobb volt. Fischer végre nem aprózta el és tette túl intimmé Wagnert. Ha kellett, ránk szakadt, dörgött, maga alá gyűrt, ugyanakkor tudott mérhetetlenül finom és részletgazdag is lenni! Az énekesek idén is kiválóak voltak. Alberich, Siegfried, Wotan karaktereit emelném ki leginkább, de őket is feleslegesen: mindenki csúcsminőségben volt jelen a színpadon. 
 
Az élmény pedig? Leírhatatlan. Ezt tényleg meg kell tapasztalni egyszer. 
 

Így a Ringen – és a Lohengrin kivételével minden máson – túl, azt kell mondjam, hogy az elmúlt 5 év Wagner-fesztiváljai rengeteget jelentettek és jelentenek nekem. Igaz, a jövőben már nem tervezem maratoni módon végigcsinálni a közel két hetet, de szinte az összes operával a tarsolyomban vissza fogok járni az élmény, a feltöltődés miatt. Wagner egy olyan zene, amit nem lehet letenni, miután az ember megszerette. Ha nem is állandóan, de évente egyszer gondozni kell ezt a kapcsolatot és a lehető legjobb minőségben élvezni, hódolni neki. 
 
Az elmúlt öt évet és az idei élményeimet Fáy Miklós egyik cikkéből vett idézettel zárnám:  
 
„Felnőtt egy generáció, amely saját bőrén tapasztalhatta meg, mi is Wagner művészetében a téboly és a bűvölet" – köszönhetően Fischer Ádámnak és a Budapesti Wagner-napoknak. Azt hiszem, kimondhatom: a legnagyobb öröm ebbe a generációba tartozni! 
 
Békési Botond
2019.08.27
|


Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.