Valamiről mindig beszélni kell – Interjú Kaszás Gergővel és Nagypál Gáborral

A Szkéné Színház és a Stúdió K Színház művészeivel a 8. Színházak Éjszakája alkalmából beszélgettünk
2011 óta dolgoznak együtt, a Stúdió K és a Szkéné Színház pedig mindkettejük számára második otthon – Kaszás Gergővel és Nagypál Gáborral beszélgettünk.
Emlékeztek még az első találkozásotokra? 
 
Nagypál Gábor: Az első élményem Gergőről a ’96-os Szentivánéji álom, de közösen először 2011 őszén a Szüleink szexuális neurózisaiban dolgoztunk együtt a Stúdió K-ban, bár közös jelentünk még ott sem volt. A Caligula helytartójának van még fura története, sokáig nem is éreztem jól magam emiatt, mert valójában Gergő kezdett el próbálni Rémusszal, csak nyáron összeszedett egy tüdőgyulladást, és én vettem át a szerepet. Aztán később visszakerült az előadásba, amikor Rémusz külföldön volt, és beugrott a helyére, úgy, ahogy most ősztől. A nagy találkozásunk, ahol mi igazán egymásra találtunk az a szkénés Rosencrantz és Guildernstern halott volt. Ez az előadás voltaképpen egy teniszmeccs, és ott lehetett először megérezni, hogy bár másként dolgozunk, értjük egymást, mert nagyon hasonló a színházi ízlésünk és a színészi célunk. Nagy türelemmel fordultunk a másik felé, szerettem azt a próbafolyamatot, rengeteg pillanatom megvan még az előadásokból is. Gergőben ugyanis van egy olyan játék – a szó legnemesebb értelmében –, amit imádok. 
 
Kaszás Gergő: Elég sok helyen megfordultam, sok emberrel dolgoztam, és azt tapasztaltam, hogy nagyon ritka az, amikor ilyen jófajta meccs alakul ki a színészek között, mert legtöbbször mindenki csak a maga szekerét tolja, ezért nagyon megörül az ember, amikor olyan partnerrel dolgozik, aki abból indít, arra reagál, amit ő csinál. Ha pingpong megy a színpadon, akkor nem érzi a fáradtságot az ember. 
 
Mi az a hasonló színészi cél, amiről beszéltek? 
 
N.G.: A prioritás mindkettőnknél a mindenkori előadás, nevezzük ezt rossz szóval végterméknek. Emellett valami olyasmire is gondolok még, hogy Gergőnek bele lehet úgy nézni a szemébe, hogy tudod, valami készül. Tudod, hogy most frissnek, ébernek kell lenni, és most nem hibáról beszélek, hanem erről a bizonyos tenisz- vagy pingpongmeccsről, amitől élővé válik az előadás. De van egy másik pillantás is, amit tőlem is kapott többször, amikor úgy nézel a partner szemébe, hogy pontosan tudja, hogy ezen a világon a hétmilliárd ember közül senki nincs, aki segíteni tud, csak ő, és ő fog is. Amikor ezek a pillantások megszületnek, és aztán kibukkan az ember a víz fölé, az csodálatos tud lenni. 
 
K.G.: Ez nagyon komoly bizalom, hiszen tudod, hogy ketten együtt úgyis kimásztok bármiből, nem kell egyedül küzdened. Olyan, mint a kulacs a sivatagban: Gáborra biztosan rábíznám. A másik a színházról való gondolkodás, ami kapcsán azt érzem, hogy Gáborban, és szeretném azt hinni, hogy bennem is, mindig megvan a szándék. Amikor ugyanis az ember bemegy a színpadra, ösztönösen magából kezd fogalmazni, még akkor is, amikor a szöveg egy anyáról vagy éppen az elhagyott szerelmekről szól, hiszen a szerep által közölni akarunk valamit a világról. Nagyon sok szándék nélküli színész van, aki pusztán végrehajtja, amit kérnek tőle, és persze sokszor roppant ügyesen teszi ezt, de ez engem egyszerűen nem mozgat meg, mert hiányzik belőle a személyesség. Számomra az nem létezik, hogy azért vagyok ott a színpadon, hogy szép legyek, tetsszem valakinek vagy elmondjak egy jó poént, és nevetésről nevetésre végigjátsszam az előadást. Ez kielégületlenséget szül, mert belül nem történik semmi. Valamiről mindig beszélni kell, még egy bohózatnál is, és ezt a közlésvágyat érzem Gáborban is, de egyébként az egész Vádliban. Nagyon jó ilyen emberekkel találkozni. 
 
Ha már a közlésvágynál tartunk: mit gondoltok, Stúdió K-s és szkénés előadást már pusztán nézni is lehet egyfajta társadalmi hitvallás? 
 
N.G.: Azt azért nem jelenthetjük ki száz százalékosan, hogy a Stúdió K-ba vagy a Szkénébe járni állásfoglalást jelent társadalmilag. Ez talán túlzás, de egyfajta világlátást, vagy legalábbis ízlésvilágot azért tükröz a dolog, és persze kimutathatók valamiféle különbségek is a szerepvállalás tekintetében, de ez alapján általános igazságokat leszűrni nem igazán lehet. 
 
K.G.: Ahogyan az író érzékeny, fogékony olvasóra vágyik, úgy a színházcsináló is akkor örül, ha olyan nézők ülnek be az előadásra, akik nem csak kikapcsolódni, hanem bekapcsolódni is szeretnének. Ezért nekem kifejezetten nagy öröm, hogy a Szkénének kialakult egy nagyon értő és kíváncsi közönsége, mert így jobbfajta szellemi kalanddá válik maga a játék is. 
 
N.G.: Az is jólesik, hogy már a Szkénében és Stúdió K-ban is vannak olyan nézőismerőseim, sőt egyeseket már barátnak is nevezhetek, akik folyamatosan nézik az előadásainkat, és minden probléma nélkül be merik vallani, ha valami éppen akkor nem tetszett nekik. Direkt feedbackből ugyanis általában kétféle van: vagy a néző gratulál, vagy a kritikus leírja, hogy ez most jó vagy rossz. De az, hogy egy nézővel beszélgethetsz az előadásról, és nem csak azt mondja, hogy neki nagyon tetszett, hanem látott már tőled 15-20 előadást, és az alapján ítéli meg, ami azon az estén megszületett a színpadon, nagyon izgalmas tud lenni. Pláne, hogy sokan közülük bizonyos szempontból jobban is átlátják ezt a művészeti ágat, mint én, hiszen sokkal többet járnak színházba, megnéznek máshol is előadásokat, és ennek kontextusában is tudunk beszélgetni az aktuális bemutatóról. 
 
A szkénés előadásaitok – a Caligula helytartója, az I. Erzsébet és a Kutyaharapás – kivétel nélkül évek óta sikerrel mennek. Tud még nektek egy-egy ilyen este meglepetést okozni? 
 
N.G.: Ezekben az előadásokban is mindig van valami friss, valami új, és hát ennyi idő után kicsit úgy is érzi az ember, hogy végre kezében van a dolog, ezért bele mer állni bármibe, ennek köszönhetően pedig nagyobb lesz a szabadság. Ennek kedvez is például az I. Erzsébet, hiszen az eleve egy színház a színházban helyzet, úgyhogy nagyobb terünk van a játékra, a díszítésre. 
 
K.G.: Kis meglepetések mindig vannak, és kellenek is. Talán a hatvanvalahányadik előadáson volt például, hogy „rámásztam” Tamási Zoltánra, és mindenki teljesen jól reagált, mert helyénvaló volt, megengedték a keretek. Ezek ilyen kis jutalomfalatkák nekünk. Persze, ha nincs is lehetőség ilyesfajta játékokra, akkor is mindig meg kell találni azt, amit szeretünk az előadásban. Hiszen a próbaidőszak után azt jó esetben még évekig, de legalábbis hónapokig játszani fogjuk, és annál nincs borzasztóbb, mint amikor valaki úgy megy fel a színpadra, hogy teher a hátán ez az egész. 
 
N.G.: Igen, és szerintem a rendezőknek nagyon erősen tudatosítaniuk kell magukban, hogy miután a lehető legjobb szándékuk és tudásuk szerint dolgoztak egy előadáson, ami persze aztán sikerül, ahogy sikerül, végül a színész lesz az, aki évekig együtt él majd vele. Tehát az azért nem árt, ha olyan állapotban hagyja ott a csapatot, hogy ők szívesen cipelik azt a csomagot a hátukon. 
 
Gábor, amikor eljöttél a Bárkából, megkérted Fodor Tamást, hogy magyarázza el, miként működik a magyar színházi élet, mert nem érted. Ha ezt most valaki tőletek kérdezné meg, mit válaszolnátok? Milyen most a ti csomagotok? 
 
N.G.: Azt mondanám, hogy már értem, átlátom, csak nem tetszik. 
 
K.G.: Ha jönne egy fiatal, akkor azt tanácsolnám, hogy hibernálja magát egy kicsit, próbálja megőrizni ezt a tizenkilenc éves korát, és várja meg azt, amikor lesz értelme csinálni, mert most nagyon nagy gáz van. De sajnos nem hibernálódik az ember, és szerencsére maradt is még néhány hely, ahol lehet dolgozni. Nekem ilyen szempontból őrült nagy szerencsém van, ősztől kezdve tizenhárom előadásom lesz, nem is próbálok újat, csak egyet: Tarnóczi Jakab rendezi majd Salgótarjánban Shakespeare Vízkereszt, vagy amit akartok című vígjátékát, amit aztán a Szkénében is fogunk játszani, akárcsak Az eltört korsót, szintén Jakab rendezésében. Ezt a tizenhárom előadást kivétel nélkül olyan emberekkel csinálom, akiket szeretek, és akikkel jó dolgozni. 
 
N.G.: Ezzel én is így vagyok, csak az a nagyon nehéz és zavaró ebben a történetben, hogy most iszonyatosan nehéz a színészi pályába bármiféle tervszerűséget vagy koncepciót beleerőltetni. Teljesen improvizatív az egész, megyünk, és majd lesz valami, jönnek a helyzetek, amire vagy tudunk reagálni vagy nem. Olyan, mintha minden évadot végiglottóznánk. 
 
Gergő, neked ezek szerint a Caligula helytartójával, illetve a salgótarjáni Vízkereszttel bővül majd a repertoárod. Gábor, neked milyen feladataid vannak a következő évadban? 
 
N.G.: Készítünk egy közös előadást a Rijekai Kulturális Központtal A város emlékezete címmel, Edvin Liverić rendezi. A próbafolyamat augusztus 12-én kezdődik Rijekában, majd 20-tól már Pesten folytatjuk a munkát, és egy hónappal később, szeptember 22-én lesz a bemutató. Aztán Galambos Péterrel dolgozunk Az utolsó aleppói bohócon, majd az Amikor én halott voltam című némafilmből Diego de Brea készít egy burleszkre épülő előadást szintén a K-ban, amiről egyelőre annyit tudok, hogy csak fiúk vannak benne, szöveg pedig nincs, és ez máris tetszik. 
 
 
 
Dézsi Fruzsina
2019.09.05
|


Játék
A pekingi táncos előadás három jó barátról szól, és megismerteti a nézőket a hagyományos kínai operával.
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.