Junkie XL: Radio JXL – A Broadcast From The Computer Hell Cabin

Ez az album azzal kezdődött, hogy Holkenborg az A Little Less Conversation remixhez saját művésznevét Junkie XL-ről JXL-re finomította, miután a Királyt egy extraméretű dzsánkival összefüggésbe hozni dupla kegyeletsértés lett volna az elvakult rajongók és a hagyatékot ápolók szemében, legalábbis a lemezcég véleménye szerint. A mi hollandunk meg nyilván nem kezdte el magyarázni, hogy nála a junkie a stúdiófüggésére utal, az XL pedig az expanding limits (azaz a határok kitágítása) rövidítése; megadóan bólintott, mert tudta, hogy ezzel az egyszer az életben adódó lehetőséggel megváltja a belépőjét a biztos világsikerhez, amihez képest ez a kis engedmény semmiség. Mint ismeretes, bejött a számítása, hiszen a poptörténelem (meglehetősen műanyagra és sablon-bigbeatesre sikerült) első hivatalos Elvis-remixe ki tudja hány országban vezette a slágerlistát, és a tavalyi év egyik – ha nem „a” – legtöbbet játszott felvétele volt. Az ajándékba kapott népszerűség kitágította az amszterdami zenebuherátor lehetőségeinek határait, ami egy ambiciózus dupla albumban manifesztálódott. A címében Holkenborg stúdiójának nevét megörökítő Radio JXL – A Broadcast From The Computer Hell Cabin tipikusan az a lemez, amit minden elektronikus tánczenében utazó előadó, legyen az DJ vagy producer, egyszer az életében mindenképpen megcsinál, ha lehetősége van rá: legendás pop- vagy rocksztárok közreműködésével készült stíluskavalkád és inspirációs trófea-gyűjtemény, amely készítőjének hőseit, zenei gyökereit és sokoldalúságát hivatott bemutatni. A gyakorlatban ez többnyire félresikerült mutatványt jelent, levitézlett vagy eleve másodvonalbeli „sztár” vendégekkel, öncélú eklekticizmussal és kiszámítható unalommal minőségi kivitelben (lásd Paul Oakenfold Bunkka című első szerzői albumát).

Holkenborg eleve középszerű producer (tessék csak meghallgatni a két korábbi Junkie XL-lemezt: a rock-dance fúzió és a bigbeat kliséit egymásra halmozó, ötlettelen, harmadrangú Prodigy-klón zenéje méltán maradt visszhangtalan), így ez az ő opus magnuma is a „nagyobb a füstje, mint a lángja”, illetve a „sokat akar a szarka, de nem bírja a farka” kategóriákba sorolható. Csak a rend kedvéért: van itt ska és reggae, blues, hiphop, alterock, ambient, house, progresszív trance, hogy tovább ne is soroljuk, a vendéglistán pedig Chuck D, Dave Gahan, Gary Numan, Peter Tosh, Robert Smith, Terry Hall és a soul legenda Solomon Burke, hogy csak a tényleg ikoni figurákat említsük – sajnos azonban leírva mindez sokkal jobban hangzik, mint lemezen. Az, hogy a fő közreműködő, a több számban is éneklő Saffron a talán legpocsékabb dance-rock együttes, a Republica egykori frontleánya, mindennél többet elmond ennek a lemeznek az értékéről. Persze Amerikában, ahová ezt a lemezt valójában szánta alkotója, pont az ilyen kihipózott, semmilyen electronicát veszi a nagyközönség. Legyenek vele boldogok!


5/10