Kedvenc helyek

M83: Dead Cities, Red Seas & Lost Ghosts

olvasói
10/10 (1)
(Gooom / EMI)

Miközben az Air csillaga a hetvenes évek progresszív-űrrockos ködébe veszve egyre halványul, egy új francia duó tűnt fel üstökösként a földöntúli elektronikus zenék univerzumában. 2003-ban minden kétséget kizáróan az M83 volt a legfényesebb távoli galaxis.


Az M83 valóban egy csillagrendszer, méghozzá egy kékes-vöröses fényben játszó spirális galaxis tőlünk 10-25 millió fényévnyire, az első, amit a mi naprendszerünkön kívül felfedeztek, illetve felfedezett egy bizonyos Nicholas Louis de la Caille 1751-ben a Jóreménység fokánál kukkolva. A rövid csillagászati kitérőt az indokolja, hogy megértsük, milyen stílszerű zenekarnevet is választott magának 250 évvel később két másik francia, az antibes-i illetőségű Anthony Gonzales és Nicolas Fromageau. Zenéjük tényleg helyből egy messzi-messzi galaxisba repíti hallgatóját, és úgy szívja be, akár egy fekete lyuk, amelyből nem egy könnyen lehet kikeveredni, amikor pedig sikerül, az alanyt az a fajta más-állapot keríti hatalmába egy időre, amit az űrhajósok érezhetnek a Földre visszaéréskor.

Amennyire határtalan Anthony és Nicolas zenéje, annyira jól behatárolható mindaz, amiből létrejött: a hetvenes évek kozmikus léptékben gondolkodó szintetizátor-úttörőinek (Tangerine Dream és társai) öröksége fuzionál a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján dívó indie mozgalom, a végtelen zajgerjesztésre és még végtelenebbül sodró gitárokra építő shoegazing (My Bloody Valentine, Ride stb.) stílusjegyeivel, de tetten érhető benne a mantra-szerű repetícióból kiinduló szimfonikus szintetizátordallam túlburjánzásra hajlamos „trance-rock” is (a la Spiritualized). Mondhatjuk, hogy egyszerre csillagbámulós és cipőbámulós az M83, amiről az a régi trükk juthat eszükbe, hogy ha sokáig nézünk az égen egy pontra meredten, aztán hirtelen a föld felé fordítjuk a fejünket, elszédülünk. Ha egy konkrét előadóhoz kellene hasonlítani, akkor leginkább a shoegazing úttörője, a brit My Bloody Valentine zenekar jöhet szóba, annak is opus magnuma, az 1991-es Loveless album. Az M83 a tökéletes noise-pop zenekar – gitárok nélkül! A legnagyobb trükkjük pont abban rejlik, hogy úgy képesek megszólaltatni elektronikus masináikat, mintha azok gitárok lennének. Ebből fakadóan zenéjük megérintheti a klubbereket és az altereket egyaránt: előbbiek egyfajta sci-fi chilloutot, utóbbiak IDM-es poszt-rockot hallhatnak ki belőle.

A duó tagjai húszévesek voltak, amikor 2000-ben felvették az első számaikat, majd 2001-ben meglelték otthonukat egy kis francia független kiadónál, a hozzájuk hasonlóan elszállt elektronikus zenéket gondozó Gooomnál. Ott jelent meg cím nélküli bemutatkozó albumuk, egy kvázi-konceptlemez, amely minden szempontból kerek egészet alkot: a gagyi dobgépekre, analóg szintetizátorokra és filmes(nek hangzó) szövegfoszlányokra írt számok egymásba folynak, a zene a crescendo nyitánytól a záró tetőpontig ível, a számcímek összeolvasva egy szép cirkalmas mondatot adnak ki. Amatőr barkács-fílingje ellenére igazi, koherens mestermű született: éteri, álomszerű, hipnotikus-elégikus-melankolikus-himnikus, egy szóval gyönyörű – ha van olyan, hogy XXI. századi űropera, akkor ez az.

A 2003-ban megjelent, és immár a jelentőségéhez mérten nagy nemzetközi figyelmet kapott második albumuk még mélyebbre hatolt ugyanebben a zenei világban, tovább tökéletesítve és kristályosítva a hangzást. A Dead Cities, Red Seas & Lost Ghosts magabiztosabb, profibb, erőteljesebb, töményebb, grandiózusabb és felkavaróbb elődjénél: a ritmusok határozottabbak (és határozottabban tánczenések, habár táncolni még így sem lehet rájuk – az eddigi egyetlen valamennyire is „technós” számuk az első albumon található), a zaj- és szintizuhatagnak erősebb a sodrása, az első albumon bevezetett és itt is alkalmazott lassú-gyors tételek váltakoztatása által kiváltott érzelmi felindulások-csitulások intenzitása nagyobb, a számok még összetettebbek, több bennük a nüansz. Ami újdonság, hogy a hangminták mellett ezúttal igazi énekhangokat is használtak, továbbá az eddigi eszközpark – gagyi dobgépek és analóg szintik sora – valódi vonósokkal bővült (mindezek a kiadójukhoz tartozó előadók közreműködésével). Mindennek ellenére semmi kiszámítottság, hatáskeltő kimódoltság nincs benne, ez a zene jól érezhetően még mindig igazi ösztönös ráérzéssel és (a szó jó értelmében vett) naiv lelkesedéssel készül, a hatást pedig pont ezzel éri el.

A madárcsicsergéssel induló és egy hosszú perceken át kitartott, végül az emberi fül számára érzékelhető regiszter alá süllyedő hanggal záruló (majd kis idő múlva egy meglepetésszerű utolsó hangkitöréssel befejeződő) közel egy órás albumot többször kell meghallgatni, hogy az első hallásra összefolyó hangkavalkád letisztuljon, előbújjanak a dallamok és azok a bizonyos nüanszok (mint a velőtrázó sikoly szerű szintifutam a 11. számban), és a lemez a maga lenyűgöző teljességében foglalja el helyét a tudatunk egy zugában. Bizony, ez egy tökéletes album, így nincs értelme legjobb pillanatokat kiemelni, de talán a legfurcsábbakat igen: a 2. számért Moby boldogan áttérne a húsevésre, a 3. szám egy igazi popos dal, amit egy párhuzamos univerzumban játszik a rádió, az 5. szám „thrash-metálos”, a 10. szám meg olyan, mintha a Stereolab zajtengerben fuldokolna. Ha választani kellene, hogy 2003-ból melyik az az album, amivel a földönkívülieknek üzenünk, akkor ez az. Űrzene, űr nélkül.


10/10
-4ray-
2004.01.05
|


Játék
Németországban nagy színpadi sikere volt a vígjátéknak, amely kapcsolatokról, viszonyokról, hazugságról és igazságról szól őszintén és cinkos humorral.
Tegnap indult a BIDF dokumentumfilm fesztivál, tele programmal, ma is 16 film lesz, például A csábítás iskolája. Hét éven átívelő forgatás fiatal nők életét követve. #csabitasiskolaja #bidf #dokumentumfilm #csabitas #nok #ferfiak
Copyright © 2020 Minnetonka Lapkiadó Kft.