Kedvenc helyek

The Cure: The Cure

olvasói
9/10 (1)
(Geffen / Universal)

A nyolcvanas évek kultikus dark zenekara az elmúlt tizenöt évben erősen hullámzó (inkább gyenge) formát mutatott, és minden megújulást kereső erőfeszítése ellenére képtelen volt emlékezetes lemezzel előállni. Kevesen hittek benne, hogy valaha is sikerül még visszatalálnia régi önmagához, szerencsére The Cure című (nem cím nélküli: a borítón és a korongon is kétszer szerepel a zenekarnév, de a CD-tok élén is, másodszor idézőjelek között!) új albumukkal Robert Smith-ék rácáfoltak a kétkedőkre.


Az 1989-es Disintegration óta tartó hosszúra nyúlt hullámvölgy utolsó évei alatt Robert Smith szüntelenül a visszavonulással fenyegetőzött, és hallva a korszak lemezeit (főleg az 1996-os Wild Mood Swingset, illetve a – Pornographyval és a Disintegrationnel trilógiát alkotó – 2000-es Bloodflowers albumot), a fanatikus Cure-rajongókon kívül mindenki kezdett hajlani az ötlet elfogadására. Na igen, de az előző két album után mégiscsak ciki lett volna feloszlatni a zenekart, és a kezdeti sikerekhez méltatlan produkciókkal lezárni egy bő negyedszázados pályafutást. A befejezésből végül nem lett semmi, annál sokkal jobb dolog történt: a fáradt Bloodflowers után négy évvel új erőre kapott az 1995 óta változatlan felállásban játszó együttes (Robert Smith – gitár-ének, Simon Gallup – basszusgitár, Perry Bamonte – gitár, Jason Cooper – ütőhangszerek, Roger O'Donnell – billentyűs hangszerek). Az előző évtized Cure-produkcióinál nyersebb, dinamikusabb, lendületesebb, erőteljesebb és fülbemászóbb lemez született.

A feltámadás egyik katalizátora talán a Cure-közeli hangzást újrahasznosító friss zenekarok (Hot Hot Heat, The Rapture, Interpol stb.) sikere (és azok visszahatása) volt, s bár azt túlzás lenne állítani, hogy a szuicid hajlamú alternatívok ikonzenekara újra divatba jött, a zenei divat kétségtelenül közeledett a Cure világához. Időközben az együttes rájött, hogy célszerű igazi erősségét, a komor-nyomasztó-borús hangzást elővenni, majd a korszellemnek megfelelően kicsit felfrissíteni.

A másik katalizátor az album társproducere, az elkötelezett Cure-rajongó hírében álló metálmérnök Ross Robinson lett (Sepultura, Korn, Slipknot, At The Drive-In stb.), aki amellett, hogy nagy tisztelettel nyúlt a félkész anyaghoz, észrevehetően rockosabb, csupaszabb hangzás irányába terelte Smith-éket. A védjegyszerű Cure-sound azért nagyrészt megmaradt, és mint kiderült, ez tökéletesen működik a hangosra kevert torzított gitárokkal, sőt Robert Smith hisztérikus-nyavalygós hangja is tud úgy szólni, mint a zenekar fénykorában.

Smith szövegeiben visszatér a kissé elcsépelt „reménytelen szerelem, reménytelen élet” témakörhöz, de hát őt végül is az „el van cseszve minden és különben is, minek egyáltalán élni” életérzés miatt szeretik a rajongók. Ameddig meg olyan számok születnek, mint az első kislemezdalnak választott The End Of The World, a meglepően rockos-dühös Us And Them, az energikus Taking Off, vagy a kezdeteket idéző (I Don't Know What's Going) On, addig szívesen elnézzük az aranykorszakból visszaköszönő, korlátozottan fifikás szövegeket is.


8/10
Bokor Péter
2004.09.07
|


Játék
Tíz éve született a zenekar a Magyar Színház büféjében és szilveszterkor léptek fel együtt először „jelmeztelenül”.
Már játsszák a mozik a FOMO - Megosztod és uralkodsz című filmet egy durvára sikerült buli következményeiről. @fomo.amozifilm #moziajanlo #moziajánló #fomo
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.