Precedensértékből gyakran lesz Oscar-díjeső és a filmtörténetbe sincs könnyebb belépő egy jól eltalált újításnál - filmtrilógiák viszont főként olyan műből fogannak, ami a nagyközönségnek bejön. A háromféle sikersztori szűk metszetébe tartozó Virgil Tibbs-krimitrilógia újdonságát a főhős személye adta:
Hollywood elsőként helyezett tömegfilmje élére fekete figurát, méghozzá az öntudatos, eltökélt fajtából, aki már a huszadik percben leüvölti egy rasszista déli sheriff fejét („Hívjon csak MISTER Tibbsnek!!!”), nem sokkal később pedig saját pompázatos melegházában pofozza fel a környék ültetvényes-kiskirályát. A széria-indító
Forró éjszakában (Norman Jewison, 1967) jellemvezérelt bűndrámája a maga hat Oscarjával - köztük a legjobb filmnek járóval a
Bonnie és Clyde évében (!) - egycsapásra legitimizálta a szinesbőrű nézők jogos igényét saját tömegfilm-hősőkre, B-szériás folytatásai pedig két lépésben el is jutottak a vérbeli blaxploitationig, ahol a rasszizmus társadalmi problémáját egészséges hanyagsággal szorítják háttérbe a látványos akciók, dögös beszólások és szűkruhás nők.
Ez a folyamat legszebben Sidney Poitier főhősén szemléltethető: míg Tibbs nyomozó a neves John Ball-regény filmadaptációjában még szellemi felsőbbrendűsége segítségével oldja meg a déli kisváros rejtélyes gyilkossági ügyét és csak az időben érkező fehér segítség menti meg a lincseléstől, szűkszavú gyilkossági szakértőnk a
Mr. Tibbs nyomoz (Gordon Douglas, 1970) és a
Mr. Tibbs és a Szervezet (Don Medford, 1971) San Franciscójában már otthonosan mozgó csúcsragadózóként osztja az észt és a füleseket egyaránt.
A Tibbs-trilógia egymástól alapvetően eltérő érdemekkel szolgál: míg a
Forró éjszakában igazi filmklasszikus, erős drámai helyzetekkel és Rod Steiger élvezetes, árnyalt sheriff-alakításával, a
Szervezet már a korszak népszerű önbíráskodás-filmjeit megelőlegező fordulatos akciókrimi több emlékezetes jelenettel, köztük egy tízperces néma rablással a főcím előtt és egy épülő metróalagútban zajló remek hajszával a fináléban. A félúton rekedt
Mr. Tibbs nyomozban pedig ott van az
Alfa Holdbázisból ismert Martin Landau, ami egyedüli erényként is nyomós érv a korszak híveinek.
Célközönség: akinek Cosby nyomozó túl puha, de Shaft már túl keményAz
Alfa Holdbázis másik nagy felfedezettjének a Koenig kapitányt alakító Landau mellett egy kevéssé ismert brit rendező számít, akinek személyéhez a legendás sci-fi sorozat olyan feledhetetlen darabjai kötődnek, mint a kétrészes
The Bringers of Wonders, amelyben ocsmány húskupacok próbálják tömeghipnózis segítségével hatalmukba keríteni az új hazát kereső űrbázist. Tom Clegg neve csupán emiatt is joggal kerülhet fel a kultuszfilmek dicsőségtáblájára, az igazi hírnevet azonban a néhány évvel később forgatott
McVicar (1980) hozta meg számára.
A történet a hetvenes évek brit sztárbűnözője, John McVicar önéletrajza alapján született meg, méghozzá a szerző tevékeny közreműködésével, ami ha az elfogulatlan hitelességre nem is nyújt biztosítékot, de garantálja az erős életszagot. A
McVicar egyfajta minimálverzió a
Pillangó és a
Szökés az Alcatrazból klasszikusaira, a brit kisrealista iskola erényeivel felvértezve: előbb közveszélyes hősünk eseménydús fegyház-életét és aprólékosan kidolgozott szökését örökíti meg egyszerű precizitással, majd a néhány hónapos édes életbe nyújt tanulságos betekintést, mielőtt visszavinne a kiinduló mezőbe. Noha Clegg gengszterdrámája fele olyan kemény sincs, mint az eredeti
Get Carter és messze nem olyan mozgalmas, mint Nicholas Roeg eszelős
Performance-a, a címszerepet játszó Roger Daltrey épp a tökéletes ötvözete Michael Caine hajlíthatatlanságának és Mick Jagger vitalitásának, ráadásul messze a legerősebb színészi teljesítményt nyújtja, ami valaha rockzenésztől kitelt e sártekén.
Célközönség: Mike Leigh-, Steven Berkoff- és Who-rajongók, de főként metszetük
