Könyörtelenek

Arra pedig, hogy ezek a művek mennyire különbözőek és mégis milyen egyformák, remek példa a svéd Jan Guillous önéletrajzi ihletésű könyvéből készült Könyörtelenek. Ezek az elit tanintézetek ugyanis példásan képezik le az adott társadalom cseperedő uralkodó osztályát, és így magát a társadalmat is. 
 
Svédországban sem volt ez másként az ötvenes években. Helyenként a nácizmushoz közel álló tanok alapján oktatták a fiatalokat a jó nevű Stjärsnberg intézetben, ahová a korábbi iskolájából erőszakos viselkedése miatt kirúgott Erik érkezik. De a baj nem is igazán a tanárokkal van, hanem a kisebbeket terrorizáló öregdiákokkal, akik ily módon tanulják meg a vezetés és irányítás legalapvetőbb fogásait. Hősünk pedig már az első pillanatban konfliktusba keveredik a diáktanács sznob elnökével, és kettőjük harca Erik minden egyes dacos lépésével csak tovább élesedik. Mikael Hafström filmjének főhőse azonban nem áldozat, ellenkezőleg: konok és kőkemény harcos, de az utolsó pillanatig mégis a passzív ellenállást választja. 
 
Bár a nézőt nem feltétlenül éri sok meglepetés, hiszen a felnőtté válás sokszor vászonra vitt meséjét láthatjuk, gyakran előre kiszámítható fordulatokkal, viszont jól kidolgozott és egyenletes, jó tempóban elmesélt cselekménnyel. Egy valami azonban kiemeli a filmet az átlagból, és ez - a sok szempontból a fiatal Alain Delonra emlékeztető - Andreas Wilson rendkívül karizmatikus alakítása. Az általa megformált robbanékony és céltudatos főhős nem a pár évtizeddel későbbi unalomba süppedő jóléti államot, hanem egy sokkal izgalmasabb jövőt sejtet kirajzolódni.