Kedvenc helyek

„Jeff Buckley volt a hangtechnikusom” – Rufus Wainwright

Napjaink legnagyobb tehetségű és legjobb hangú dalszerző-előadója a kanadai-amerikai Rufus Wainwright, aki Want One és Want Two című ikeralbumával ért karrierje – eddigi – csúcsára, bár a legtöbben csupán a Moulin Rouge, Zoolander, Shrek, I Am Sam és Bridget Jones – The Edge Of Reason filmzenelemezeken énekelt feldolgozásai révén ismerik. A homoszexualitását kamaszkora óta nyíltan vállaló énekessel, akit legutóbb az Aviátorban is láthattunk, az est.hu stábja Bécsben találkozott – ahol Rufus a brit Keane együttes előtt lépett fel.

Kattints a képekre!
Kattints a képekre!

Ahogy az Oasis és a (Jeff Buckley-tól sokat merítő) Radiohead után a két nevezett zenekar kedves hibridjeként indult, majd a Radiohead melankolikusabbik oldalánál megmaradó Travis lett 1999-ben (és utána 2001-ben újból) Nagy-Britannia legtöbb lemezt eladó zenekara, majd ahogy ezt a pozíciót a Radiohead és Jeff Buckley zenéjének egyszerűsített elegyével színre lépő Coldplay átvette zongorásabb második albumával 2002-ben, úgy 2004-ben – a Travis és a Coldplay távollétében, az előbbitől a kedves egyszerűséget, a másiktól a zongorás vonalat megörökölve – a Keane lett az év nagy kereskedelmi befutója Hopes And Fears című bemutatkozó anyagával. Az ének-zongora-dob minimálfelállású trió a mintegy kétmilliós otthoni lemezeladás mellett a kontinentális Európában is eladott kábé ugyanannyit, Ausztriában is aranylemezt produkált, így 2005. március 19-én a bécsi Gasometerben telt ház várja a gyerekarcú Tom Chaplin énekest, a rongylábával ültében is izgő-mozgó Tim Rice-Oxley zongoristát és a feszes Richard Hughes dobost, akik 70 perces koncertjükön az Untiteld 1 kivételével becsülettel lejátsszák teljes albumuk anyagát (az angol kiadáson szereplő On A Day Like Today című pluszdalt is), továbbá az Allemande című régi B-oldalas számot és két vadonatúj, kiadatlan szerzeményt (a slágeres Nothing In Your Way és a cure-os beütésű Hamburg Song alatt az énekes is billentyűk mögé ül). A Keane tagjai szimpatikusan szerény emberek, a délutáni sajtótájékoztatón például „el sem akarjuk hinni, mekkora szerencsénk van” felkiáltással örvendeznek azon, hogy – és ez az, ami miatt az est.hu stábja hajlandó volt eljönni Bécsig – európai turnéjuk előzenekari posztján Rufus Wainwright és együttese muzsikál. Hát igen, ez körülbelül olyan, mintha – stílszerűen a bécsi zenetörténettel példálózva – Mozart játszana Salieri főműsora előtt.

Kattints a képekre!
Kattints a képekre!

A koncerten Rufus maga is előjön a bohém osztrák zeneszerző-óriással: „Tegnap Salzburgban jártam, és olyan Mozart-flash jött rám, hogy felállt a farkam” – viccelődik, de a Mozart ihlette Little Sistert nem játssza le, ahogy kishúga, Martha Wainwright sincs ott mellette gitáros-vokalistaként, sőt a tavaly novemberi londoni koncert tízfős felállásából is csak a gitáros, a basszista és a dobos (Jeff Buckley egykori dobosa, Matt Johnson!) vesz részt vele ezen a háromhetes Keane-turnén. Rufus Wainwright piros osztrák kalapot visel, mint valami Stüszi vadász, de műsorával nem nyal be az őt nagyrészt nem ismerő közönségnek, a billentyűkhöz ülve a latin szövegű Agnus Deivel kezd szólóban, nagy fájdalmasan, majd a hosszú misenyitányt már zenekari hangszerelésben követő Grey Gardens után közli: „Nem vagyok vallásos, ez csak azért kellett nyitásnak, hogy bemelegítsem a hangom. De még a most következő szám is erre szolgál.” A popkulturális jelenségeken (electroclash, karaoké, Britney Spears) élcelődő Vibrate után Rufus egy kicsit poénkodik a bolond, de elegáns Habsburgokon is, majd The One You Love című aktuális kislemezdalához akusztikus gitárt vesz a nyakába, s így vezeti elő The Gay Messiah („ez a messiáskomplexumról szól”), illetve Crumb By Crumb („ez egy kis tündérmese”) című szerzeményeit is. Utána zenészei távoznak és Rufus a billentyűkhöz visszaülve egymaga adja elő el aktuális albuma két legszomorúbb számát, a This Love Affairt és a 2004 legfelkavaróbb dala címért eséllyel induló The Art Teachert. A különféle addikciókról szóló Cigarettes & Chocolate Milkhez visszatérnek a kísérőzenészek, Rufus hetyke kis zongoraszólót rittyent, aztán közli, hogy addig nem megy haza, amíg nem kap csókot valami cuki osztrák sráctól, úgyhogy a koncertközi szünetben az előtérben álló lemez- és pólóárus pultnál lesz megtalálható (és tényleg). A 45 perces előzenekari produkciót a Beautiful Child zárja.


A koncert előtt a nyafka trubadúr a Hilton Plaza hotelben élete első Magyarországra szánt interjúját adja, borostásan, kicsit szórakozottan, de élénken gesztikulálva. „Szeretem Kodály Zoltánt” – mondja, és jól tudja azt is, hogy a cimbalom, amit az Agnus Dei stúdiófelvételénél használt, magyar hangszer. Rufus Wainwright 1973-ban született két neves folkzenész dalszerző-énekes, a kanadai Kate McGarrigle (a McGarrigle Sisters duó egyik fele) és az amerikai Loudon Wainwright III gyermekeként, legnagyobb szerelme mégis az opera lett (legutóbb David Byrne Grown Backwards albumán is énekelt egy Bizet-darabot), de közben durvábban bánt a szervezetével, mint egy tipikus rockzenész (és túlélte) – ez már akkor is figyelemre méltó életút lenne, ha hősünk nem lenne dalszerzőként és előadóként is géniusz. De az. Amadeus-minőség.



- Zenészcsaládból származol. Meg volt írva, hogy te is zenész leszel?

- Édesanyám a hetvenes évek elején New Yorkba ment, hogy ott csináljon énekesnői karriert, és amikor meglátta apámat a színpadon énekelni, rögtön tudta, hogy ez az ember lesz a gyermekei apja (nevet). Lényegében úgy gondolom, hogy anyám tehetsége valahogy vonzódott apám tehetségéhez, és kezdettől nyilvánvaló volt, hogy a kapcsolatuk a művészeten nyugszik, a dalszerzés köré épül. Mondanom sem kell, hogy mikor megszülettem és néhány évvel később anyám rájött, hogy tudok énekelni – közben az ő kapcsolatuk véget ért, elváltak –, nagy fontosságot kapott, hogy nekem is van érzékem a zenéhez. Én már kisgyerekként is folyton kértem, hogy játszhassak színdarabokban, énekeljek koncerteken, nem voltam szégyenlős, nem volt bennem semmi álszemérem. Sok figyelemre vágytam.
-


- Apád, anyád és nagynénéd híres folkzenészek, de még a húgod pályája is folkzenei környezetben maradt, te viszont a gazdagon hangszerelt, művészi igényű popzenét választottad. Ezt mivel magyarázod?

- Nagyon büszke vagyok a folkos gyökereimre és nagyra tartom a folkzenét, sőt még értek is hozzá: egy pillanat alatt ki tudnék rázni könnyedén és gond nélkül a kisujjamból egy folkos dalt, ha kellene. De mondanom sem kell, hogy a folk elég heteroszexuális műfaj. Én már elég fiatalon, 14 évesen előálltam a homoszexualitásommal, és azt hiszem, a folkzene nem igazán fogadja el azokat a dolgokat, nem ugyanazokról a dolgokról szól, amik engem érintettek és foglalkoztattak tinédzserként: a halál és a betegség, a lehetetlen szerelem, ezek az igazán borzasztó nagy csapások. Az opera sokkal jobban megfelelt nekem, jobban vonzódtam ahhoz az ethoszhoz. De ez mindig is benne volt a fülemben: a fülem és az ujjaim valahogy a nagy akkordokat szeretik, a nagy, dagadt, esztelen akkordokat...

- 14 évesen már neveztek a kanadai Grammy-díjnak számító Juno Awardra a legígéretesebb fiatal tehetség kategóriában, de a nagyvilág csak egy évtizeddel később figyelt fel rád, amikor az első albumod megjelent. Mi történt ebben a köztes tíz évben?


- Pont ugyanabban az időben történt, hogy felfedeztem magamnak az operát és rádöbbentem, hogy az az én „vallásom”. Akkor zeneileg bezárkóztam: elzártam magam a világtól, a korabeli könnyűzenétől, fogalmam sem volt például a Nirvanáról vagy a Hole-ról, semmiről, helyette visszamentem a múltba, hogy felfedezzem, mint tud nekem nyújtani az opera. Utána bentlakásos iskolába mentem New York államba, aztán meg zeneiskolába, ahol zongorát és klasszikus zenét tanultam. Sosem voltam túl jó, borzalmas diák voltam mindig: ahelyett, hogy gyakoroltam volna és tökéletesítettem volna a játékomat, inkább dalokat írtam, mert az könnyebb volt. Mire végeztem az egyetemmel, pontosabban mire kibuktam az egyetemről, addigra már sok dalom volt készen, és arra gondoltam, hogy most már akár csinálhatnék is egy lemezt, ahogy mindenki más szokta a családomban.

- Kik voltak rád a legnagyobb hatással, kik a zenei példaképeid?

- Attól függ, milyen szempontból. Amint már korábban is említettem, az opera a fő hatás, és onnan olyanok, mint Verdi, Mahler, Wagner és a többi nagy komponista. De azt hiszem, hogy amikor először meghallottam Nina Simone-t és megértettem, hogy mit próbál csinálni, igazából akkor jöttem csak rá, hogy lehetséges lenne egyfajta saját személyes, egyéni univerzumot teremteni egy zongorával és egy énekhanggal. Sokat utánoztam Nina Simone-t, de nagyon nagy hatással volt rám Kurt Weill és Serge Gainsbourg is egy bizonyos szempontból.

- Jeff Buckley mennyire tartozott az inspirációid közé?


- Nem mondanám, hogy nagy hatással volt vagy van rám zeneileg, de mindenképpen nagy fontosságú figura az életemben. Amikor megteremtettem magamnak egy repertoárt és volt már bizonyos mennyiségű dalom, elmentem New Yorkba, hogy szerencsét próbáljak, de megtagadták tőlem a belépést Manhattan mennyországába, ahol abban az időben Jeff Buckley volt az első számú előadó, a non plus ultra – és én gyűlöltem őt ezért. Mivel engem nem engedtek fellépni, nagyon haragudtam rá a sikerei miatt, és direkt nem is hallgattam meg a lemezeit sem. Ami azt illeti, azt akartam, hogy haljon meg. De aztán évekkel később, amikorra már volt időm, hogy megteremtsem a saját hangzásomat, egyszer találkoztunk személyesen, és szíven ütött, hogy milyen finom, érzékeny és briliáns ember is ő valójában. Aztán egy hónappal később meghalt, és igazából már csak azután fedeztem fel a zenéjét.

- Miről beszélgettetek annak a bizonyos találkozásnak az alkalmával?

- Már nem emlékszem, mert nagyon részeg voltam. A dolog úgy történt, hogy épp koncertet adtam egy ócska kis klubban New Yorkban, de nem volt ott rendes felszerelés, csak egy gitárerősítő a színpadon, és abba dugtam be a mikrofonomat, azon keresztül énekeltem – és az borzasztó szarul hangzott. Miközben én énekeltem, Jeff Buckley egyszer csak felkelt a közönség soraiból, feljött a színpadra, leült az erősítő mellé, és addig állítgatta, míg elviselhetőbb lett a hangzás. Jeff Buckley volt a hangtechnikusom aznap este, lényegében. Ott is maradt ülve az erősítőm mellett – és elsírta magát, miközben én énekeltem. Na ekkor még jobban kezdtem utálni (élesen felnevet). De utána, azon az estén elmentünk együtt néhány italra és nagyon jól összehaverkodtunk, jól éreztük magunkat.


- Rengeteg filmhez készítettél már betétdalokat. Nyugodtan állíthatjuk, hogy te vagy a feldolgozások királya a filmzenelemezeken...

- Hát igen, van belőlük egy tonnányi...

- ...de hiába voltál rajta ennyi nagysikerű filmzenealbumon, még mindig nem elég ismert a neved a nagyközönség körében.

- Azt mondanám, hogy meg kellett csinálnom az efféle munkákat, hogy pénzt keressek. És van egy elméletem is arról, hogy fontos más emberek dolgait énekelni, mert attól a tieid csak jobbak lesznek. A feldolgozás során megtanulsz egy dalt kívülről belülről, átlátod, hogyan működik... De van egy csomó elméletem arról is, hogy miért tart nekem ennyi ideig, hogy sikeres legyek. Határozottan úgy vélem, hogy a homoszexualitásom nyílt felvállalása hatással volt a karrieremre egy bizonyos szempontból, csak finoman persze. A másik dolog pedig az, hogy a lemezipar nem tudja igazából, hogy hogyan népszerűsítsen egy olyan művészt, aki nem teljesen kiszámítható.


- Az Aviátor című filmhez már nemcsak betétdalt készítettél, de szerepeltél is: te magad adtad elő a dalt a vásznon. Milyen érzés volt, hogy Martin Scorsese rendezett téged?

- Furcsa érzés (nevet). De nagyon kényelmes volt nekem. Olyan volt, mint egy videoklip-forgatás: nem kellett mást tennem, csak énekelni, pontosabban éneklést mímelni egy dalra, amit már korábban felvettünk a stúdióban. Úgy csináltam, mintha az az egész forgatás az én videoklipemhez lenne, és Leonardo DiCaprio statisztálna a klipemben. Szóval nem volt nehéz egyáltalán. A legjobb élményem Martinnal egyébként az volt, hogy amikor később összefutottam vele a film premierjén Los Angelesben, akkor karon ragadott és azt mondta nekem: „Rufus, te olyan vagy mint egy egyszemélyes görög kórus!” Ez nagyon édes dolog volt tőle.

- Buliztál már Marilyn Mansonnal is és a Strokes tagjaival is...

- Sőt az egyik Strokes-taggal még smároltam is!

- Tényleg?

- Aha. A göndör hajúval... Most jut eszembe, hogy a Strokesban két göndör hajú van, úgyhogy nem is mondok többet. (nevet)

- Szóval melyik party volt izgalmasabb, Mansoné vagy a Strokesé?


- Először is pontosítanék: az nem a Strokes bulija volt, hanem az enyém, a Strokes-tagok jöttek az én bulimba. Szóval az volt az izgalmasabb. De a Marilyn Manson-féle buli egy viccesebb történet volt. Lényegében egy inkább uncsi party volt, mindenki odament, kiöltözött mindenféle rémisztő ruhákba, és rémesen unottan viselkedett, de eljött egy pillanat, mikor egy haverom, egy nagyon fiatal és nagyon jóképű srác annyira elunta magát, hogy ledobta magáról az összes ruháját. Nem volt részeg vagy ilyesmi, csak levetkőzött pucérra. Erre én is levetkőztem, és úgy parádéztunk meztelenül fel-alá a tömegben, a sok sótlan ember között.

- Mindig nagyon nyíltan beszéltél nemcsak a szexualitásodról, de a drogfüggőségedről és a kicsapongó életmódodról is. Mennyiben befolyásolta ez a drogos életvitel a művészi munkádat?

- Gondolom, hogy mindenképpen benne van a dalaimban. De boldog vagyok, hogy a Want One-t és a Want Two-t már tiszta elmével vettem fel. Emlékszem, előtte arra gondoltam, hogy ha abban az állapotban vonulok stúdióba, és bedrogozva készítek lemezt, akkor lehet, hogy csodálatos lesz, de nagy az esély arra is, hogy végleg kicsinál engem. Feltételezem, ha a következő alkalommal egy igazi drogos lemezt akarnék csinálni – merthogy ez a két lemez most nem lett az –, akkor képes lennék rá. Már ha akarnám.

- A rólad készült All I Want című dokumentumfilmben, amit a napokban mutatott be az angol tévé, édesanyád azt nyilatkozta, hogy bármennyit is drogoztál, sosem hagytál ki egyetlen fellépést sem miatta.

- Igen, mert elég hiú vagyok ahhoz, hogy kihagyjak akár egyetlen lehetőséget is a magamutogatásra (nevet). Sosem hagytam ki egy koncertet, de még egy interjút sem a drogok miatt. Most viszont, hogy sokkal egészségesebben élek, még keményebben dolgoztatnak, még annál is keményebben, mint eddig (nevet). Szóval kemény dolog ez: vagy alkoholista vagy munkaholista vagyok, választhatsz.


- Menjünk végig az eddigi albumaidon, és mindegyiket jellemezd néhány mondattal! Az első az 1998-as címnélküli lemez, amin Jon Brion volt a producer és a Beach Boys mellől ismert Van Dyke Parks csinálta a vonóshangszereléseket.

- Ha valami igazán reprezentál engem a legtisztább dandy mivoltomban, akkor az az első lemez, az én tinédzser albumom. Tudod, amikor még megengedhettem magamnak, hogy délután 2-kor keljek fel és egész hétvégéket tölthettem kávéházakban, Gitanes-t szívva. Ez a hangulat jellemezi azt a lemezt, egy amolyan „én, mint Oscar Wilde” trip.


- A második album, a Poses 2001-ben jelent meg.

- A Poses nagyon érdekes számomra, mert az volt az a lemez, ahol megpróbáltam a külvilágról írni a dalokat, de végül csak magamról írtam. Az egy önéletrajzi album, ami nem kellett volna, hogy önéletrajzi legyen.

- Azon a lemezen egy számban a Propellerheads-vezér Alex Gifforddal dolgoztál, de ez a vonal utána folytatás nélkül maradt, egészen mostanáig, a Faithless-főnök Rollóval és Didóval közös Bridget Jones-os betétdalig. Tervezel még ilyen dance-közeli kollaborációkat?

- Ó, nyitva állok én mindenre. Bármire hajlandó vagyok, hogy olyan népszerűvé váljak a világban, mint amilyen a ti szemetekben már vagyok. Akár még át is operáltatom magam nővé, és én leszek Britney Spears Kettő. Kerül amibe kerül, amit csak akartok. (nevet)

- A 2003-as Want One és a 2004-es Want Two testvérlemezek, az eddigi legnagyobb igényű munkáid.


- A Want One a legszemélyesebb albumom, határozott céllal. Ez tényleg az életem egy periódusáról szól, arról, hogy legyőzök bizonyos démonokat, és felnőtt férfivé válok. Ez a férfivé válásom albuma. A Want Two pedig arról szól, hogy miután férfivé nőttem, kézbe vettem a dolgok irányítását és belőttem a sérómat, felálltam és lenéztem a világra, és rájöttem, hogy még mindig egy nagyon sötét, rejtélyes, kiszámíthatatlan helyen élünk. A Want Two inkább a rejtélyek lemeze.


- Mik a következő albumra a terveid? Vagy a következő az az opera lesz, amit már régóta ígérgetsz?

- Meg fogom írni az operát valamikor a karrierem egy pontján, az biztos. De szeretnék csinálni még néhány intimebb hangulatú lemezt, ami nem annyira költséges. Olcsó lemezeket akarok csinálni.

- Itt az interjú végén hadd vezessem elő egyik kedvenc teóriámat. Ismered Hawksley Workmant?

- Igen, és tetszik is, nagyon jó, amit csinál.


- Szóval az elméletem szerint Jeff Buckley halála után, amikor megüresedett a trónja és utód után kiáltott az ő királysága, Hawksley Workman vitte tovább a Buckley-örökség rockos részét, te pedig a nagy ívű, monumentális vonulatát. Mit szólsz ehhez?

- Kedves gondolat. Amúgy elég bizarr, mert Jeff Buckley csak egyetlen teljes albumot csinált életében, én meg már a negyediknél tartok (Hawksley Workman is – a szerk.). Azt hiszem, nekem már megvan a magam kis királysága valahol. Amikor Jeff Buckley alkotott, akkoriban már én is a magam kis királyságán dolgoztam. De persze lehet, hogy ugyanabban a birodalomban ténykedtünk, ugyanazt a birodalmat szolgáltuk.




koncertfotók: Hó Márton



interjú + interjúfotók:
Déri Zsolt
2005.04.18
|


Játék
AZ A BAAAJ... …hogy Kiki nem szeret kirándulni. És hogy anya mindig sokat dolgozik. És hogy a nagyi háza teli van pókokkal. És még annyi minden más is!
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.