Lemon Jelly: '64-'95

A sztárok (Phil Collins, Freddie Mercury, Trevor Horn stb.) tájkertészéből a sztárok (All Saints, Björk, Pulp, Spice Girls stb.) stúdiózenészévé avanzsált multiinstrumentalista Nick Franglen és a DJ-ként, megrögzött lemezgyűjtőként és grafikus tervezőként is jegyzett Fred Deakin duója, a Lemon Jelly abba a sajátságosan brit elektronikus zenei vonulatba illeszkedik, amelyet a chillout-pop jelzővel illethetnénk leginkább. E kvázi-irányzat képviselői a lehető legfurcsább hangmintákból jellegzetes brit humorral átszőve toldoznak-foldoznak össze eklektikus, mégis fülbemászó downtempós számokat, nagyjából az Air-Fatboy Slim-Café Del Mar Bermuda-háromszögben (erre a zenére az angol a lefordíthatatlan blissed-out jelzőt használja – ez nagyjából üdvözült állapotnak felel meg, de persze ez nem adja pontosan vissza a jelentését). Az 1998-ban alakult Lemon Jelly legközelebbi rokona a Bent, de ide sorolható a Blue States, az I Monster, a korai Bees (amikor még Band Of Bees volt a nevük) és szegről-végről Mr Scruff, sőt a Beta Band is – s hogy egy nem brit, de angolszász példát is említsünk: az ausztrál Avalanches. Ezen formációk általában meghökkentő hangmintákat kukabúvárkodnak össze a lemezeiken és a vad zenei csapongásaik esetlegességének látszata ellenére perfekcionistákként pepecselnek a stúdióban, de végeredményül mégis csak kellemes háttérzene kerül ki a kezeik közül. Hiába, az egyszeri hallgató másként fogja a zenét, mint az, aki készítette – és ami a chillout kategóriába tartozik, arra ez fokozottan érvényes.

A két tinédzserkori jó barátból álló Lemon Jelly úgy döntött, változtat ezen az áldatlan állapoton, ami őket is sújtotta, hiszen a korlátozott példányszámú korai EP-iket egybegyűjtő Lemonjelly.ky (2000) után megjelent első igazi albumukra, az élő hangszerekkel és kórussal organikusabbá tett Lost Horizonsra (2002) a gonosz brit szaksajtó rásütötte a „dinner party music” bélyeget – némileg jogosan, habár az a lemez az akkori chillout-barát korszellemnek tökéletesen megfelelt (jelölték is mind a Brit Awardsra, mind a Mercury Music Prize-ra). Eszement, vicces (gyakran bugyuta) és váratlan hangminták, bukolikus dallamok és chillout pszichedélia, hipnotikus loopok, finom, puha törtütemű és house-os groove-ok, az egészet átható vidámság, melegség, irónia és pimasz báj – ez jellemezte a Lemon Jelly munkásságát. Mindez valóban szép és jó, de ami azt illeti, minden varázsa ellenére sem eléggé magával ragadó – a lemezeiket hallgatva bizony hamar elkalandozik a figyelem. Nos, új albumán a Lemon Jelly azt tűzte ki célul, hogy nagyobb figyelmet szentel a figyelem megtartásának.

Ez részben sikerült is nekik. Az első dolog, ami felkelti a figyelmet, az album címe: `64-`95. Igen, ez valóban két évszám, mégpedig azt az intervallumot jelöli, amit a felhasznált hangminták felölelnek. Minden számban egy-egy hangmintával dolgoztak, amely az adott felvétel főmotívumát képezi, ennek megfelelően minden számcím egy-egy évszám (amik után - „aka” - következik a szöveges cím). Természetesen, nem akármilyen hangmintákról van szó: van itt proto-stoner rock (Masters Of Reality), R&B (Monica, Ralph Tresvant) és popzenével kacérkodó színész (Lorne Green, a Bonanza, a Gyökerek és a Battlestar Galactica tévésorozatok sztárja) Amerikából, folk (John Rowles), pop (Gallagher & Lyle) és kabaré (Flanders & Swan) Angliából, punkzene Skóciából (The Scars) és trance Hollandiából (Atlantic Ocean), szóval a lemezturkáló érzékre, a választások változatosságára és obskuritására nem lehet panasz.

A valóban jópofa és izgalmas koncepciót viszont már kevésbé hatékonyan tudták átültetni a gyakorlatba – legalábbis, ha a cél az volt, hogy a lemezre maradéktalanul tudjunk koncentrálni. A ritmusalapokat érezhetően egy fokkal előbbre hozták: legtöbbször középtempós funky breakbeatekkel operálnak, de akad egy 2step beütésű house szám is, a végére pedig két break`n`bossa darab, viszont ezek eléggé sematikusak. Ami igazán újdonság a hangzásban, az a sötét tónus, ami a gitáros számokat mintázó tételekben telepszik rá az alapvetően nyugis, pasztorál idillt idéző hangulatra, de azért a borúfelhők soha nem kavarnak vihart. Az előző albumhoz képest finomodott a humor is, bár azért egy direkt giccses poént (mint a Lost Horizons kacsahápogása) itt is ellőnek a vonatzakatolós számban. A lemez legnagyobb pozitívuma ténylegesen a hangminták (f)eldolgozásában rejlik: ezen a téren a duó brillírozik és tud meglepő lenni (a legjobb, hogy a lemezen hús-vér valójában közreműködő garage/house énekesnő, Terri Walker nem a garage/house-os számban énekel). Sajnos azonban az összhatást tekintve ez is elsikkad, ha csak nem összpontosítunk. Vicces, hogy ami leginkább megnehezíti az odafigyelést, az pont a Lemon Jelly védjegye, amivel ezúttal sem szakítottak, éspedig az egyszerű motívumok hipnotikussá loopolása, amivel a számaiknak a végtelenített felvétel érzetét adják. Lehet, hogy ezzel ők is tisztában vannak: a lemez záró felvételében a Kirk kapitányként és T.J. Hookerként kultikussá lett William Shatner mond egy western-paródiának is beillő monológot, amit a szám felénél hirtelen kirobbanó hangzavar szakít meg, mintegy felrázva az addigra elért alfa-közeli állapotából a hallgatót. Viszont ha úgy vesszük, a `64-`95 album chillout lemeznek elsőrangú.


7/10