The Rolling Stones: A Bigger Bang

A Tattoo You volt a Rolling Stones utolsó igazi klasszikus albuma, onnantól a dolgok lefelé mentek, az 1986-os Dirty Work után szét is estek egy időre, míg Mick Jagger és Keith Richards ki nem adták magukból egymás iránti dühüket. A visszatérő – és a zenekart a koncertszínpadokra is visszaterelő – Steel Wheels (1989) és a már Bill Wyman basszista nélkül készült, de dicséretesen puritánra vett Voodoo Lounge (1994) kezdtek végre jó irányba mutatni, ám aztán a Bridges To Babylon megint mellément: az előzőleg már bevált Don Was mellett technicista sztárproducerek (Danny Saber, The Dust Brothers) és csaknem húsz vendégzenész bevonásával készült anyag tompa és unalmas lett. Az elmúlt hét év azonban láthatóan feltöltötte a tagokat és hatvan fölé érve (oké, a 15 késéssel csatlakozott Ron Wood gitáros még csak 58 múlt) megcsinálták hosszú idő óta a legerősebb lemezüket.

A fekete turnébasszistával, Darryl Jonesszal kiegészült (de őt sem minden számban használó) Stones-tagok a számok kábé feléhez hívtak billentyűst (van, mikor Don Was producer ugrik be zongorázni), kettőhöz háttérvokalistát, egyhez meg egy kiegészítő ütőhangszerest, és vonósdíszítés is csak a Streets Of Love-ban van – az előző lemezzel ellentétben itt nem egy aládúcolt intézményt, hanem egy igazi, működőképes, egyszerű rockzenekart hallunk, mely újra, talán utoljára felidézi, miért is lehetett szeretni, ráadásul mindezt kellőképpen karakteres dalokkal teszi: a nyitó Rough Justice rögtön visszamegy a Kis Vörös Kakas baromfiudvarába, a Back Of My Hand visszaás a slide gitáros, szájharmonikás blues gyökerekhez, az Oh No Not You Again a Some Girls időszakhoz, a George W. Bush-nak beszóló Sweet Neo Con pedig visszahozza a zenekar politikus oldalát („kereszténynek hívod magad / szerintem képmutató vagy / hazafinak mondod magad / szerintem hazug, szar alak vagy... / ha igazad lesz / megeszem a kalapom”), sőt még Keith Richards reszketősen elénekelt kötelező penzumai (This Place Is Empty, Infamy) is élvezhetők.


8/10