Johanna

A rendező egyszerre értelmezi át az opera idejétmúlt, rizsporos-áriás műfaját és Jeanne d`Arc történetét, és ezzel megalkotja az első, kortárs zenére épülő magyar operafilmet (korábban pl. Gaál Orfeusz és Eurydikéje klasszikus zenét használt). Mundruczó ezúttal is korábbi alkotótársaival, Tóth Orsolya színésznővel és Tallér Zsófia zeneszerzővel dolgozott, a szövegkönyvet pedig Térey János költő írta.

Mundruczó Johannája valójában egy fiatal drogos lány, akit - miután visszahozzák a klinikai halálból - orvosa a kórházban tart nővérnek, mivel beleszeret. Az orléans-i szűzhöz hasonlóan a modern Johanna is áldozatot hoz, csak hazája helyett a kórház betegeiért: a lány ugyanis a haldoklókat és a szenvedőket fiatalságával és testével gyógyítja meg (erről erősen naturális jelenetekben értesülünk). Akikkel mindezeket megosztja, csodálatos módon felgyógyulnak. Csakhogy a kórház vezetése mindezt nem nézi jó szemmel, és lépéseket tesznek a csodatévő szent kurva ellen. A sok száz éves történetnek tehát nagyon is aktuális mondanivalója van: korlátolt, intoleráns bírák nemcsak régen voltak, hanem mindig is lesznek, a másságot, a „nem normálisat” a hatalom mindig is büntetni fogja.

Az erőteljesen stilizált térben játszódó mű világításával a német expresszionizmust idézi meg, több képével és beállításával pedig fejet hajt Dreyer klasszikusa, az 1928-as Szent Johanna előtt. A film ezen kívül is sok mindent hoz össze: mocskosat és tisztát, bűnöset és ártatlant, szépet és csúnyát, emelkedettet és földhözragadtat, képet és zenét. A zene és a kép nemzetközi nyelve pedig sokakra hatással lehetett, hiszen a Johanna bejárta a világot, és sikerrel szerepelt számos fesztiválon Dél-Koreától kezdve Cannes-on keresztül Törökországig.