Kedvenc helyek

The Strokes: First Impressions Of Earth

olvasói
9/10 (1)
(RCA / Sony BMG)

A 2001-es Is This It albummal berobbant és a 2003-as Room On Fire-rel máris önmagát ismétlő New York-i kvintettnek harmadik nekifutásra sikerült megújulnia, ügyesebben becsomagolnia a hatásokat, és összehoznia még egy figyelemreméltó lemezt, mely hatásában ugyan már nem lehet olyan jelentős, mint a bemutatkozás volt, de hogy legalább olyan szórakoztató, az kétségtelen.


Az Is This It hemzsegett az idézetektől (Velvet Underground, Iggy Pop, Television stb.), viszont slágeres, remekül megírt dalaival divatba hozta az akkoriban bontakozó garázs-rock és new wave retrót: mind a korong, mind a kvartettet körülvevő hype volt annyira hatásos, hogy lendítsen egyet a gitárzene forgókerekén. A Room On Fire esetében már tanácstalanság hallatszott ki az anyagból, melyet végül egy köztes megoldással abszolváltak: írtak még egy olyan lemezt, mint amilyen az első volt, és amilyenből valószínűleg tucatnyit lennének képesek – azzal a kitétellel, hogy mindig egy fokkal gyengébb és hatástalanabb lenne a vége. Nem meglepő módon a harmadik album még nehezebb szülés volt (a két kiadvány megjelenése közti időben elhangzott olyan nyilatkozat is, hogy elképzelhető akár öt év szünet is a diszkográfiában!), de végül kilenc hónap alatt sikerült felvenni az időközben a zenekar által kiépített saját stúdióban. Ahogy az előző korong felvételénél félidőben lecserélték az eredetileg tervezett – jótékony kísérletezést sejtető – Nigel Godrich producert a már jól bevált Gordon Raphaelre, úgy ezúttal a biztosat adták fel: a Raphaellel készült felvételeket kiselejtezve nekiálltak elölről az egésznek a teljesen más lemezek felől érkező, ám vérprofi David Kahne-nel (aki a nyolcvanas évek eleji amerikai underground new wave előadók mellett többek között olyanok lemezeit felügyelte, mint a Bangles, a Fishbone, a Sublime, a Sugar Ray vagy Paul McCartney). A tervezett, de végül ki nem adott koncertlemez, a zenészek magánéleti vonatkozásai, az internetre már szeptemberben kiszivár(o)g(tat)ott új kislemezdal (Juicebox) és az ősz végi/tél eleji titkos klubturné elég beszélnivalót szolgáltatott, a First Imperssions Of Earth viszont már elég hallgatnivalót: a 14 számos album a maga 53 percével hosszabb lett, mint bármelyik korábbi korong.

Minden híresztelés igaz: ez bizony egy olyan Strokes-lemez, amelyik nem úgy szól, mintha Strokes-lemez lenne – és mégis felismerhető mögüle a zenekar. Ez a bravúros húzás az igazán zseniális zenekarok esetében az első és a második lemez közé szokott esni, de az sem lebecsülendő, ha valaki harmadikra tud úgy megújulni, hogy felizgassa és ne elijessze rajongótáborát. A Strokes az új producerrel elsősorban sokkal keményebbre vette a megszólalást, húzott egyet a feszességen és nagyon dögös hangzást kevert ki, ami által már nem szól úgy a lemez, mintha egy East Village-i garázsban vették volna fel. A bevallott, széles spektrumot átfogó új hatások egyértelműek (a Muse és a System Of A Down hangzása, a Queen és The The együttesek hangszerelési megoldásai, a Police híres dobsáv-rögzítési technikája stb.), a már legutóbb is felsejlő reggae befolyás jobban kiteljesedett (a Mandy című Barry Manilow-szám énekdallamát pimaszul elcsenő – amúgy a korábbi Strokes-repertoárhoz még leginkább passzoló – Razorblade-ben és a viccesen kétségbeesett hangvételű On The Other Side-ban), de a cikk elején említett art-punk gyökerek sem tűntek el nyomtalanul (a Television az örök gitárpéldakép). Az végképp bebizonyosodott, hogy Julian Casablancas frontember személyében kitűnő dalszerzővel van dolgunk, aki ebben a rockosabb, élesebb környezetben is fineszes, slágeres tud maradni (három dalban ezúttal már zenekara egy-egy tagja is társszerzői kreditet kap mellette), azonban sajnos azt is meg kell állapítani, hogy három-négy felvétel kilóg a friss dalparkból: az olyan lustább szerzeményekbe, mint a Killing Lies, a Fear Of Sleep vagy az Evening Sun, egyszerűen kevesebb ötlet szorult – tehát a kelleténél azért mégiscsak hosszabb az anyag.

A lemez nyitánya viszont elsőrangú: a jól felépített, verzék alatt is hosszan gitárszólózó You Only Live Once-ban és a klasszikus Peter Gunn Theme-re épített metálos basszusdörmögést és a kiüvöltött refréneket szép kiállásokkal párosító Juicebox kislemezdalban a Strokestól szokatlan ellenpontozó ritmika, riffvariáció és énekstílus hallható. A meglepetés csak fokozódik az igencsak részletgazdag, lenyűgözően felépített darabokban: a sűrű ritmusú, gyakori ritmusváltásokkal élő, Iggy Pop-os Heart In A Cage-ben és az érzelmesen énekelt, felénk címe miatt kissé hülyén hangzó Ize Of The Worldben. A legvehemensebb dalokban Casablancas meglepően telitüdős éneket produkál kolosszális gitárkörök kíséretében - itt könnyen beugorhat a Muse világa (Vision Of Division, Electricityscape). A lemez közepén az Ask Me Anythingben a Magnetic Fields barokk-popos hangulata lebeg be, még ritmus sincs, mindössze egy mellotron kísér, de szintén bizarr asszociációkat ébreszt a valcernek induló 15 Minutes Shane MacGowant karakírozó éneke, hogy aztán dal felénél bekövetkező tempóváltás teljesen másfelé vigyen.

A szövegek terén is érezhető némi előremozdulás a „nincs semmi mondanivalóm!”-hoz képest, a gyakran álmatagan énekelt sorok köz még valamiféle átfogó tematika is felsejlik (alvászavar, álomvilág, illetve a világ, mint cseppet sem álomszerű hely), és teret kap némi politikai élcelődés is. Casablancas néha egészen elkapja a dolgokat („nem az van, hogy nem szeretlek igazán, inkább csak, hogy nem igazán tudom / az utálatos dolgokat, amiket azt hiszed, hogy mondani akarsz, az idő viccekké silányítja”), és amikor vicces, akkor is jó: „utálom őket mind / utálom magam, amiért utálom őket / szóval iszom még, és akkor szeretni fogom őket / aztán még többet fogok inni, és akkor jobban fogom utálni őket, mint korábban valaha is” (On The Other Side). A legjobb hír azonban, hogy mindez működik, olyannyira, hogy kifejezetten sajnálatosak a lemez második felének alkalmi hullámvölgyei. Ezután csak fokozódtak a Strokesszal kapcsolatos remények és várakozások.


8/10
Dömötör Endre
2006.01.02
|


Játék
Tíz éve született a zenekar a Magyar Színház büféjében és szilveszterkor léptek fel együtt először „jelmeztelenül”.
A héten még látogatható a szürrealista kiállítás az MNG-ben. A szürrealista mozgalom Magritte-tól Dalíig. Válság és újjászületés 1929-ben. #salvadordali #renemagritte #szurrealista #szurreal #kiallitasajanlo #kulturalisajanlo
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.