Nagypályások

Az ifjabb Alekszej German első filmje, Az utolsó vonat (2003) óta apja nyomdokaiban lépked, azaz a háborús Szovjetunió hangulatát igyekszik megidézni, és ennek érdekében gyanúsan hosszú snittekkel kedveskedik a nemzetközi fesztiválok közönségének. A mindössze huszonkilenc éves rendező második filmjében kissé messzebb merészkedik, legalábbis időben, a Nagypályások ugyanis az első világháború idején játszódik, és nem kifejezetten katonákról és kiszolgáltatott civilekről szól, hanem leginkább a fociról. Hősei álmodozó szentpétervári fiatalok, közülük is egy testvérpár, Andrej és Nikolaj, akik a pre-Minarik idők szellemében nem csapatot akarnak toborozni, hanem saját focipályát szeretnének szerezni maguknak és barátaiknak.

Aki bravúrosan fényképezett sportjelenetekre számít, az jobban teszi, ha bekapcsolja valamelyik sportcsatornát, mert a Nagypályások egészen más élményt tartogat a nézők számára: a kényelmesen mozgó kamera előtt utcagyerekek, gyári munkások és egyéb szerzetek sétálnak, tervezgetnek, morfondíroznak, passzolgatnak és adják át magukat a cselekmény óvatosan csordogáló folyamának. Oleg Lucsikov operatőr hol ködbe, hol füstbe vesző szépséges képei nem sok adrenalint csiholnak a nézők szervezetében, mégis tökéletesen szolgálják a rendezői koncepciót. German látszólag szenvtelenül mutatja be a cári Oroszország hadba lépésének és a szovjethatalom születésének idejét annak minden szépségével és csúfságával, a mozgó tablók a testvérpár történetének követése során mégis személyes élményképekké válnak. Aki a focimeccseken szívesebben vizslatja a szurkolókat és a ropiárusokat, mint a játékot, az most is tartalmasan bámészkodhat majd, mert a Nagypályások nem a pálya nagyját mutatja be, hanem a nagy pályát, azaz magát a világot.