The Little Willies: The Little Willies

Norah Jones gyorsan lerázta a híres apa (Ravi Shankar, indiai szitárművész) miatt ránehezedő nyomást, a 2002-es debütalbum nyolc Grammy-díjat kasszírozott és 18 millió példányban fogyott, de az érettebb 2004-es folytatás is szépen teljesített, minden tekintetben. A Little Willies egy oldalági zenekarként indult 2003-ban, mindössze azzal a céllal, hogy sztenderdeket adjanak elő élőben, igazi örömzene formájában. Az énekesnő Handsome Band nevű kísérőzenekarának ritmusszekciója (Lee Alexander basszusgitáros és Dan Rieser dobos) egészült ki Jim Campilongo country-dzsessz gitárossal és Richard Julian folkos dalszerző-gitáros-énekessel, no és persze a varázslatos hangú tündér ült a zongora és a másik mikrofon mögé. Az örömzenélésből egyre több élő fellépés lett, abból egy koncertlemez ötlete, abból meg végül egy nagyon könnyed, mégsem unalmas, hanem inkább szárnyaló stúdióalbum, mely hangulatában némi rokonságot mutat a szintén hasonló körülmények között született Sheryl Crow-debütalbummal, az 1993-as Tuesday Night Music Clubbal.

A Little Willies cím nélküli korongja tulajdonképpen a zenekarnévben hirdeti önmagát és a megidézett műfajok mestereit: a gospeles Little Willie-t, a rhythm&bluesos Little Willie Johnt, a bluesos Little Willie Jacksont és Little Willie Andersont, a honky-tonkos Hank Williamst, a countrys Willie Nelsont – és számos több „kicsi fütyit”. A négy saját dal mellett Hank Williams-, Willie Nelson-, Kris Kristofferson-, Townes Van Zandt-feldolgozások kerültek terítékre, alkalmanként western swinges, alkalmanként kissé dzsesszesített, alkalmanként lecsupaszított körítésben. A Leiber/Stoller-féle Love Me kifejezetten briliáns lett, a férfihangok, a duettek (főleg Julian gyakori éneke) csak kiemelik Jones hangjának szépségét, egy féktelen gitárszóló csettintésre késztet. A Little Willies-tagok szerzeményei is tökéletesen passzolnak az összképbe, a Lou Reed című záródal pedig összeboruló-felelgető dallamaival is bizonyságtétel a társaság remek humorérzékéről (hőseink déli utazgatásaik folyamán megpillantják egy texasi mezőn a New York-i dalnokot, amint teheneket borogat, ami Amerikában afféle illegális poén-sport: „Hé, Lou, tényleg te vagy az? Mire ő csak annyit mondott: baszódjatok meg! (...) Tényleg azt gondolod, hogy Lou Reed volt? Tuti biztos, fekete Levi`s farmert viselt. Én azt hittem, hogy vegetáriánus. Csak fellökdösi a teheneket, nem eszi meg őket.”). Norah persze továbbra sem szerzőként villog, és a korong sem fejeli meg a Feels Like Home szintjét, de ettől függetlenül öröm hallgatni, szinte bármikor.


8/10