Kedvenc helyek

A Fratellis és Jarvis Cocker bécsi koncertje

Arena, 2007. január 20.

A bécsi székhelyű FM4 rádió minden januárban hangulatos fesztivállal ünnepli születésnapját. Az „alternatív”, indie és egyéb rockzenék ügyét 12 éve kiemelten kezelő adó 2007-ben az Arena szabadtéri színpadára Nagy-Britanniából hívott két olyan sztárfellépőt, akik a 2006 legjobb lemezei listákon is gyakori vendégek voltak – a skót Fratellis trió Costello Music című debütálásával, a Pulp frontembereként elhíresült Jarvis Cocker pedig első szólóalbumával.
Az FM4-fesztivál – ahol szabadtéren és a szomszédos fedett koncertteremben zenekarok, míg a szemközti épület kisebb helyiségeiben DJ-k váltják egymást – családias, forró teás és rumos rockdzsembori, mivel januárban általában hideg van, de 2007 januárjának derekán meghökkentően enyhe idő várja a bécsi közönséget. A hőmérő 18 fokot mutat – mint egy hűvösebb hajnal a Szigeten! A helyi együttesek után fél 10 tájban színpadra lépő skót Fratellis trióból csak a basszusgitáros Barry Fratelli visel nagykabátot, a másik két tagon a szokásos: a göndör gitáros-énekes Jon Fratellin bőrdzseki, a dobos-vokalista Mince Fratellin atlétatrikó. A Fratelli (olaszul: testvérek) művésznevet – a Ramones mintájára – felvevő huszonéves tagok 2005 óta játszanak együtt, 2006 szeptemberében megjelent bemutatkozó albumuk már dupla platina, Nagy-Britanniában több fogyott belőle, mint a Muse, Justin Timberlake vagy Robbie Williams legutóbbi lemezéből, és még 2007 januárjában is a listák élbolyában tanyáznak vele.
 
Igazából semmi eredetit nem csinálnak, a Kinkstől és a Beatlestől a T.Rex-en át Supergrassig és a Libertinesig terjedő spektrumban ugrándoznak, de olyan koncentrált, jópofa és slágeres dalokkal, hogy a hallgató máris együtt gajdol és lalázik velük, együtt csapkodja és trappolja az egyszerű ritmusokat a dobossal. Negyvenvalahány perces bécsi koncertjüket az albumot is nyitó Henrietta című slágerrel kezdik, a For The Girl és a Creepin Up The Backstairs kivételével a Costello Music teljes anyagát lejátsszák minden felesleges üresjárat nélkül, majd egy meghökkentő feldolgozással zárnak: az amúgy is Marc Bolan kinézetű Jon Fratelli a T.Rex-féle glam rockot elektrósító Ooh La La című Goldfrapp-slágerbe csap bele és fivéreivel együtt visszarabolja a rocktestvériség számára.
 
Az átszerelés adta félórás pihenő épp elég a FM4-fesztivál gyors körbejárására és a nagy koncertcsarnokban zajló helyi „jódli-sramli-indie” produkció felderítésére, aztán háromnegyed 11 tájban már színpadon is Jarvis Cocker. „Az én nevem Jarvis, a ti neveteket nem tudom, de a következő órában remélhetőleg megismerkedünk egymással” – konferál, és albuma egyetlen igazán rockos, tempós számával, a Fat Childrennel nyitja a koncertet. „Úgy hallottam, a tavalyi fesztiválon havazott, most meg…” – kommentálja a megbolondult időjárást stílszerűen a Heavy Weather előtt, amit már akusztikus gitárral a nyakában ad elő, majd leveszi és a mikrofonállványra akasztja a zakóját, amit további negyedórával később barna kardigánja is követ. Vastag szarukeretes szemüvegét magán hagyja. A fifikás dalait és még azoknál is briliánsabb szövegeit heves gesztikulálás és bizarr pózok közepette előadó piszkafaember nem sokat változott azóta, hogy a We Love Life album turnéján a 2002-es Sziget nagyszínpadára is eljutott a Pulppal. 
 
Az 1963-as születésű Jarvis Cocker 15 évesen indította nevezetes zenekarát, amivel csak bő másfél évtizeddel később – a britpop idején – futott be, aztán hamar rájött, hogy a túlexponált popsztárság nem neki való, és 2002 végén még a Pulpot is leállította, de persze művész-énje a családi élet és gyermeknevelés közben sem tudott nyugton maradni: rengeteg kis közreműködés és háttérmunka után 2006-ban végre elszánta magát, hogy visszatérjen egy igazi szólóprodukcióval, aminek egyszerűen a Jarvis címet adta. A bécsi fellépés mindössze a hetedik koncertje remek új kísérőzenekarával, melyben a basszusgitáros Steve Mackey jelent konkrét kapcsot a Pulp-múlttal, de amúgy a hangszerleosztás és a hangzás sem különbözik sokban, csak a hűvös szintihangok helyére kerültek melegebb tónusok, és monopóliumot kaptak a crooner tradícióhoz illő nagyívű, grandiózus dalszerkezetek. Jarvis három dal kivételével elővezeti sötét humorú szólólemeze teljes anyagát, sőt az eredetileg Nancy Sinatra visszatérő albumára írt Don’t Let Him Waste Your Time című kislemezdal után nem sokkal annak két B-oldalas (csak bakeliten megjelent) számát is: mind a férfiember magányán ironizáló One Man Show, mind az eredetileg Nancy Sinatra legendás duettpartnerének, Lee Hazlewoodnak írt Big Stuff elsőrangú darab.
 
A Black Magic által zárt főprogram után a ráadás az albumon is bónuszdalként elhelyezett Running The World című gúnyos portest song („a világot továbbra is picsafejek irányítják”), de ezzel még nincs vége, egy igazi klasszikus következik. Nem Pulp-szám, az nincs a repertoárban, sem a Disco 2000, sem a Common People, sem a This Is Hardcore, de még egy Bad Cover Version sem – egy jó feldolgozás azonban mindig akad. Ezen a turnén így szokás, a korábbi állomásokon például David Bowie- vagy Lou Reed-szerzemények kerültek elő zárásként. Bécsben valami sokkal meghökkentőbb jön: a Black Sabbath-tól a Paranoid, meglepően hűséges tolmácsolásban. Hogy a kvintesszenciális értelmiségi popsztár Ozzytól énekeljen valamit, az talán még sokkal meglepőbb, mint egy elektro-pop szám a Fratellis előadásában. 
 
Miután Jarvis és zenekara kitombolta magát, a rádió munkatársai a színpadra tolják és felvágják az FM4=12 feliratú óriási születésnapi tortát és megetetik a hallgatóságot.
 
 
 
 
fotók: Csorba Gábor
 
 
szöveg:  
Déri Zsolt
2007.01.30
|


Játék
Vitális Ivánék új albuma stílusában kissé eltér az eddigiektől, és a punk, a hard rock és a pszichedélia irányába mozdul el.
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.