Magányos élmény volt - Jodie Foster
Gyermekszínészként kezdte, de nem feltétlenül gyermekgyomornak való szerepekkel. Martin Scorsese klasszikusában, A taxisofőrben például tiniprostit játszott, most pedig egy újabb New York-i drámában kerül túl közel az erőszakhoz. A rádiós műsorvezető, Erica Bain története, A másik én az év legellentmondásosabb filmje, úgyhogy idegesen nem érdemes beülni rá.
- Milyen érzés befejezni egy ilyen embert próbáló film forgatását?
- Nagyon sok időt, figyelmet és energiát fektettem A másik én elkészítésébe, a forgatókönyv átdolgozásától kezdve a forgatásig. Nagy lehetőség volt ez számomra, mert imádom Neil Jordant, a rendezőt, akit nagyon tehetségesnek tartok, ezért sokat tanulhattam tőle. Különleges, ugyanakkor nagyon magányos élmény volt számomra ennek a filmnek a készítése, mert egy igazi dráma, és a drámák így működnek: valami súlyos dolog történik a karaktereddel, amit egyedül kell megoldania, nem beszélhet róla senkinek. Te magad sem szívesen beszélsz róla, amikor azonban elkészül a film, elkezdődik a sajtóhadjárat, és mást sem kell tenni, mint beszélni róla. Meg kell nyílni, és ez nem könnyű.
- Az igazi Jodie milyen messze menne el, ha a filmbéli Ericáéhoz hasonló helyzetbe kerülne?
- Fogalmam sincs. Nem vagyok egy különösen bátor ember, pontosabban a munkámban bátor vagyok, de hétköznapi emberként, az utcán nem annyira. Nem könnyű felhúzni engem, mert nem szoktam mérgeskedni. Ha valaki kiborít, akkor szépen válogatott szavakkal teszem helyre. Érdekes, mert időnként azt álmodom, hogy egy taxisofőr felingerel, és én franciául osztom ki.
- Miért éppen franciául?
- Hát ez az! Nem tudom. Igaz, angolul is szoktam álmodni, és úgy is kiválóan lerendezek embereket.
- Hogyan lehet felkészülni egy olyan ember szerepére, aki kegyetlen erőszak áldozata lesz?
- Sokat olvastam olyan emberekről, akik poszttraumatikus stresszben szenvedtek, és arra jutottam, hogy Erica különbözik tőlük. Nagy segítségre lett volna szüksége a támadás és vőlegénye elvesztése után, de nem kapta meg. Azért lett volna fontos számára, mert ő már az eset előtt sem volt teljesen tisztában önmagával. Ahogy a rádióműsorában is mondja a film elején: „Nem vagyok arc és nem vagyok test, csak egy hang”. Hiányzik belőle a fizikai lét élménye, melyet szerelme adott meg neki: gitározott, borostás volt, kosárlabdázott. Ő egészítette ki Ericát hús-vér emberré, így vele együtt elveszett a nő egyik fele, és szellem lett belőle.
- A közönség mit fog leszűrni mindebből?
- Remélem, minél többet. Számomra A másik én egy összetett, bonyolult film, engem a 70-es évek amerikai filmjeire emlékeztet, arra az időszakra, amikor az antihősök megjelentek a vásznon. A finomítások, morális megfontolások nélkül ábrázolt erőszakra, ami mélyen megérinti, majd remélhetőleg megundorítja a nézőket.
- Lát kapcsolatot A taxisofőr és A másik én között?
- Találó összehasonlítás a kettő egybevetése, bár elsőre a különbségek a szembetűnőek. New York harminc év alatt teljesen megváltozott, és Erica Bain is teljesen más karakter, mint Travis Bickle: okos és intelligens nő, aki pontosan tudja, mit tesz, míg Travis inkább ösztönösen, öntudatlanul cselekszik. A taxisofőr hőse egy vietnami veterán, A másik én pedig inkább a 9/11 utáni paranoia közegében játszódik. Emlékszem, annak idején a Tizenharmadik és a Harmadik sarkán gyermekprostituáltak között forgattunk, ma azonban azon a környéken ez elképzelhetetlen volna, mert mostanában 4 millió dollár alatt nem kapni ott lakást. Tele van a város rendőrökkel és térfigyelő kamerákkal, New York a legbiztonságosabb nagyváros, mégis van valami félelem a levegőben.
- Milyen érzés visszagondolni a négy évtizedes filmes múltra?
- Hihetetlen! Emlékszem, régen anyukám azt mondogatta, hogy mire 16-17 éves leszek, a karrieremnek már vége lesz, úgyhogy jobb, ha magbarátkozom a gondolattal. 18 évesen azt gondoltam, még csinálom egy kicsit, keresek egy kis zsebpénzt, aztán valami más után nézek. De maradtam a filmnél, és egyáltalán nem bántam meg.
- Mit üzen a magyar nézőknek?
- Hogy ne hallgassanak mindig az anyjukra, és ne vigyék póráz nélkül a kutyájukat a Central Parkba. És szeressék egymást!
- Nagyon sok időt, figyelmet és energiát fektettem A másik én elkészítésébe, a forgatókönyv átdolgozásától kezdve a forgatásig. Nagy lehetőség volt ez számomra, mert imádom Neil Jordant, a rendezőt, akit nagyon tehetségesnek tartok, ezért sokat tanulhattam tőle. Különleges, ugyanakkor nagyon magányos élmény volt számomra ennek a filmnek a készítése, mert egy igazi dráma, és a drámák így működnek: valami súlyos dolog történik a karaktereddel, amit egyedül kell megoldania, nem beszélhet róla senkinek. Te magad sem szívesen beszélsz róla, amikor azonban elkészül a film, elkezdődik a sajtóhadjárat, és mást sem kell tenni, mint beszélni róla. Meg kell nyílni, és ez nem könnyű.
- Az igazi Jodie milyen messze menne el, ha a filmbéli Ericáéhoz hasonló helyzetbe kerülne?
- Fogalmam sincs. Nem vagyok egy különösen bátor ember, pontosabban a munkámban bátor vagyok, de hétköznapi emberként, az utcán nem annyira. Nem könnyű felhúzni engem, mert nem szoktam mérgeskedni. Ha valaki kiborít, akkor szépen válogatott szavakkal teszem helyre. Érdekes, mert időnként azt álmodom, hogy egy taxisofőr felingerel, és én franciául osztom ki.
- Miért éppen franciául?
- Hát ez az! Nem tudom. Igaz, angolul is szoktam álmodni, és úgy is kiválóan lerendezek embereket.
- Hogyan lehet felkészülni egy olyan ember szerepére, aki kegyetlen erőszak áldozata lesz?
- Sokat olvastam olyan emberekről, akik poszttraumatikus stresszben szenvedtek, és arra jutottam, hogy Erica különbözik tőlük. Nagy segítségre lett volna szüksége a támadás és vőlegénye elvesztése után, de nem kapta meg. Azért lett volna fontos számára, mert ő már az eset előtt sem volt teljesen tisztában önmagával. Ahogy a rádióműsorában is mondja a film elején: „Nem vagyok arc és nem vagyok test, csak egy hang”. Hiányzik belőle a fizikai lét élménye, melyet szerelme adott meg neki: gitározott, borostás volt, kosárlabdázott. Ő egészítette ki Ericát hús-vér emberré, így vele együtt elveszett a nő egyik fele, és szellem lett belőle.
- A közönség mit fog leszűrni mindebből?
- Remélem, minél többet. Számomra A másik én egy összetett, bonyolult film, engem a 70-es évek amerikai filmjeire emlékeztet, arra az időszakra, amikor az antihősök megjelentek a vásznon. A finomítások, morális megfontolások nélkül ábrázolt erőszakra, ami mélyen megérinti, majd remélhetőleg megundorítja a nézőket.
- Lát kapcsolatot A taxisofőr és A másik én között?
- Találó összehasonlítás a kettő egybevetése, bár elsőre a különbségek a szembetűnőek. New York harminc év alatt teljesen megváltozott, és Erica Bain is teljesen más karakter, mint Travis Bickle: okos és intelligens nő, aki pontosan tudja, mit tesz, míg Travis inkább ösztönösen, öntudatlanul cselekszik. A taxisofőr hőse egy vietnami veterán, A másik én pedig inkább a 9/11 utáni paranoia közegében játszódik. Emlékszem, annak idején a Tizenharmadik és a Harmadik sarkán gyermekprostituáltak között forgattunk, ma azonban azon a környéken ez elképzelhetetlen volna, mert mostanában 4 millió dollár alatt nem kapni ott lakást. Tele van a város rendőrökkel és térfigyelő kamerákkal, New York a legbiztonságosabb nagyváros, mégis van valami félelem a levegőben.
- Milyen érzés visszagondolni a négy évtizedes filmes múltra?
- Hihetetlen! Emlékszem, régen anyukám azt mondogatta, hogy mire 16-17 éves leszek, a karrieremnek már vége lesz, úgyhogy jobb, ha magbarátkozom a gondolattal. 18 évesen azt gondoltam, még csinálom egy kicsit, keresek egy kis zsebpénzt, aztán valami más után nézek. De maradtam a filmnél, és egyáltalán nem bántam meg.
- Mit üzen a magyar nézőknek?
- Hogy ne hallgassanak mindig az anyjukra, és ne vigyék póráz nélkül a kutyájukat a Central Parkba. És szeressék egymást!
Film premierek
Játék
Molnár Ferenc Caramel 2005-ben, a Megasztár 2. szériájának győzteseként került a zenei köztudatba. 10 év elteltével sikere töretlen, a zenei és közélet kiemelt szereplője.
Copyright © 2023 Minnetonka Lapkiadó Kft.
|
Iratkozz fel RSS-hírcsatornáinkra!
Programot ajánlok|Impresszum|Médiaajánlat|Felhasználási feltételek