Márió, a varázsló

Almási annak idején első játékfilmjében a „negyedik cések” lázadásának ábrázolásával nagyon jól ráérzett egy generáció életérzésére. Sajnos új művéről nem mondhatjuk el ugyanezt - igaz, jóval nagyobb fába vágta a fejszéjét: a rendszerváltást próbálta feldolgozni egy tragikus szerelmi történet keretei közé ágyazva. A Márió, a varázsló tehát akár hiánypótló alkotás is lehetne, hiszen egy igazán jól eltalált és jól sikerült „rendszerváltásfilmre” még mindig várunk - és úgy tűnik, fogunk is még egy ideig. 
 
Pedig Almási műve reményt keltően kezdődik: monoton, súlytalan jelenetek adják vissza a kelet-magyarországi falucska és lakosai életének posványosságát. Ebbe a közegbe - és főhősnőnk, Vera szívébe - tör be az olasz cipőgyáros, Mario, aki üzemében lehetőséget biztosít a község asszonyainak a munkára, divatra, új életre. Amikor azonban ki kéne bontakoznia a nagy drámának, fals hangok vegyülnek a filmbe: a színészvezetés hiányosságai, a forgatókönyv keresett, erőltetett mondatai, az atmoszféra hiánya miatt szabályszerűen kínos képsorok következnek és zárják a filmet. 
 
Az egész Magyarországot jelképező nőalak szimbólumként ugyan jól működik, ahogy a film többi metaforája is, de egy játékfilmben sajnos nem csak ezeknek kell működniük. A Márió, a varázslót fedje a feledés jótékony leple - Almásinak inkább nagyszerű dokumentumfilmjeit jegyezzük meg!