Il divo

A Giulio Andreotti olasz kereszténydemokrata politikus életéről és munkásságáról mesélő Il divo ugyan nem kevésbé összetett, ám sokkal nehezebb mind átélni, mind kristálytisztán érteni, mint a rendező előző munkáját vagy akár bármely más életrajzi filmet. Néző legyen a talpán ugyanis, aki elejétől a végéig követni tudja a magyarázó inzertekkel, sőt magába a képmezőbe ékelt feliratokkal (mindhiába) megtámogatott cselekményt.
 
A Julius Caesar után a leggyakrabban csak Giulio Divóként („isteni Gyula”) emlegetett Andreotti 1972 és 1992 között háromszor volt Olaszország miniszterelnöke, és többször foglalt el különböző miniszteri székeket is. Ami miatt azonban a legtöbben ismerhetik a nevét, az a több éven keresztül, 2003-ig húzódó maffiaper, melynek egyik vádlottja volt. 
 
Toni Servillo a felismerhetetlenségig torzítva, karikatúraszerűen jeleníti meg a főhőst, míg a film maga barokkosan túlburjánzik, van, hogy brutális maffia-, van, hogy kosztümös filmre emlékeztet, vegyesen használ klasszikus és modern kísérőzenét, minek köszönhetően az év legbizarrabb filmélményét nyújtja. Mindez adekvát forma a (közel)múlt olaszországi politikai történéseinek ábrázolásához és egy kétarcú figura portréjának megrajzolásához, csak kérdés, hogy a magyar néző fogja-e értékelni (ahogy valószínűleg az olasz mozikban sem szólna nagyot mondjuk egy Kádárról szóló életrajzi darab).