Nagyfiúk

Ki tudja, miért, de néha előtör a nagy büdös szentimentalizmus néhány hollywoodi tökfejből, és ekkor születnek az ilyen nyálba hajló tésztafélék, amibe aztán kerül család, barátság, szülői felelősség, felnőtté válás, őszinteség és a többi. Aztán egy másik producerember azt mondja, hogy na jó, de ez így túl tömény, öntsük le az egészet egy csomó poénnal, de akkor már a leghígabb verzióval, csupa pisi-kaki-kuki humorral, mert azt szeretik a népek.
 
Így vizualizálom magamban a Nagyfiúk létrejöttét, ahol annyi a súlyosbító körülmény, hogy Adam Sandler saját magának készítette az egészet, merthogy nemcsak főszereplő, de producer, gyártócég-tulajdonos, forgatókönyvíró is volt a projektben, sőt egy dallal még a film zenéjéhez is hozzájárult. Sandler néha csinál jó filmeket, de ezek vagy nagyon régen voltak, vagy nem a vígjáték-kategóriában indultak, mint például a Kótyagos szerelem. Nem akarjuk túlmagyarázni a dolgot, a Nagyfiúk nem jó, sőt kínosan rossz komikusok gyenge pillanataiból lett összerakva, és bizony elsütik minden vígjátékok legolcsóbb, legbénább kellékét is, a kövér, öreg, fingós feka nénit. Nem is egyszer. És a kövér, buta fehér kislányt is! De hogy dicséretet is osztogassunk erre-arra, a gyerekek aranyosak, a feleségeket alakító színésznők jók, és két jelenetre feltűnik a gülüszemű Steve Buscemi is, aki mindig szórakoztató.