Antikrisztus

A film megtekintése előtt két dolgot mindenképpen érdemes elmondani Lars von Trierről. A dán mester egyrészt szeret erősen fogalmazni – például állítja, hogy ő a legnagyobb élő rendező –, másrészt az Antikrisztust egy masszív depresszió és több hónapnyi kezelés után – vagy inkább közben – készítette el. Nem is egy felhőtlenül vidám vígjátékot hozott össze, hanem a tökéletes művész horrorfilmet, már-már elviselhetetlen lelki és fizikai fájdalmat mutatva be a vásznon.
 
A fájdalom elviselője egy kisgyermekét frissen elveszítő házaspár, akik egy kis faházban húzzák meg magukat valahol az erdő mélyén, hogy a pszichiáter férj (Willem Dafoe) a gyász mélyére hatolva szabadítsa meg feleségét (az alakításért a legjobb színésznő díját Cannes-ban elnyerő Charlotte Gainsbourg) a mardosó önvádtól. A terápia látszólag működik is, legalábbis kezdetben, majd az asszony egyre inkább férje és önmaga ellen fordul, és a történet brutális fordulatot vesz. Kevesen képesek arra, hogy egy szinte eszköztelen kamaradrámából a szadomazo pornó határait súroló, szereplőit a végsőkig lemeztelenítő katarzist kovácsoljanak, de az önmagát is ördögűzésnek alávető Trier azért összehozta. Más kérdés, hogy hányan borulnak majd ki a végeredményen…