Kedvenc helyek

G. Love: Fixin' To Die

est.hu:
9/10
|
olvasói
(0)
[ blues ] Hiába mond bárki bármint, blues nélkül a rakkenroll még félkarú óriás sem volna, sőt nem is létezne, úgy ánblokk. Kézenfekvő tehát, hogy hébe-hóba érdemes visszaásni a gyökerekig. G. Love megtette, jól tette.
Bár anyazenekara, a G. Love & Special Sauce immár több mint másfél évtizede elfoglalta helyét a popzene szerelvényének egyik pullmanjában, Jack Johnson mecénása, G. Love megmaradt utcazenész fazonnak. Dalai szimpatikusak, csakúgy, mint ez a 38 éves örök gyerek. Zenéje fiatalos, popos, dúdolható, hiphopos, néhol bluesos, ilyesmi. Tábortűzi, laza lüktetésű, személyes dalai nem bántanak senkit, nem okoznak zavart az erőben. Mindehhez képest G. Love most lépett egy nagyot, hátrafelé, de mégis előre.

A Fixin' To Die című tizennegyedik stúdiólemeze a blues oltára előtt térdel. Történt mindez úgy, hogy a gitáros-énekes összehaverkodott a folkban és bluesban otthonosan mozgó The Avett Brothers-es srácokkal, és meghívta őket készülő lemezére. A meghívásból produceri és alkotói közreműködés lett. "This is the beginning of a beautiful friendship." Seth és Scott Avett vérfrissítést hoztak, úgy, hogy közben nem tettek mást, minthogy ősi harmóniameneteket poroltak le, és a legtradicionálisabb hangszereket (gitár, bendzsó, csörgődob, steel gitár, szájharmonika) vetettek be. Az eredmény egy olyan album lett, mely kategóriájában simán az év legjobbja. A Fixin' To Die őszinte és letisztult, G. Love eddigi legjobbja, amelynek néhány számát akár Bob Dylan is jegyezhetné.

A főként akusztikus hangszerelésű számok egy cseppet sem vontatottak, cseppet sem unalmasak. Tévhit, miszerint a blues és főként a delta blues csak öreg, reszelős torkú, szomorú négereknek áll jól. Lehet azt is változatosan játszani, lehet bele életet vinni, hiszen a blues maga az élet. A legendás Bukka White Fixin' To Die-jával indító, az észak-karolinai Asheville-ben felvett korong az országúti műfaj megannyi árnyalatát felvonultatja.
 
Mindjárt az elején olyan szájharmonika-szólót kapunk, amilyet John Mayall Room To Move-ja óta nem hallottunk. A The Roadba pattogó bendzsó került, a Miss Katie maga a vidéki folk blues, a Milk And Sugar szintén, csak táncosabb kivitelben. Paul Simon 50 Ways To Leave A Loverének ihletett feldolgozása méltó az eredeti darabhoz, akárcsak a lemez végén szereplő Velvet Underground-opusz, a Pale Blues Eyes. Ez utóbbinál majdnem leesik az a bizonyos léc, de csak majdnem. A hiphopos beütésű Just Fine-nal pedig még egy slágergyanús szám is érkezik.

Eric Clapton 1992-es Unpluggedja óta blues album nem járt ilyen közel a pophoz.
Radics Gábor
2011.08.22
|


Játék
A 2008-ban alakult csapat joggal titulálható az európai színtér egyik legelismertebb keltapunkzenekarának.
Tegnap indult a BIDF dokumentumfilm fesztivál, tele programmal, ma is 16 film lesz, például A csábítás iskolája. Hét éven átívelő forgatás fiatal nők életét követve. #csabitasiskolaja #bidf #dokumentumfilm #csabitas #nok #ferfiak
Copyright © 2020 Minnetonka Lapkiadó Kft.