Tétova félrelépők

...a megmentésre váró kislány és a sötét oldallal cimboráló, buja csábító figuráját. Nem véletlen, hogy David Lynch őt találta meg a Kék bársony tétova dívájának szerepére, Rossellini pedig élt a lehetőséggel: búgó hangjával egy egész generáció szexuális eszmélését határozta meg a nyolcvanas évek közepén-végén.
 
Azóta eltelt közel harminc év, az egykori szexszimbólum ráncokat növesztett, kikerekedett és levágatta a haját. Vagyis ugyanaz történt vele, ami (optimális esetben) mindenki mással. Se szeri, se száma azoknak a filmeknek, amelyek valamilyen módon érintik az öregedés (főleg női oldalról szemlélt) kérdéskörét, az azonban ritka, mondhatni nagy bátorságra vall, de mindenképpen üdítő, hogy egy egész filmet e téma kibontásának szenteljenek.  
 
Julie Gavras, a híres görög származású francia direktor, Costa-Gavras lánya jól döntött, amikor Rossellinit kérte fel második nagyjátékfilmje főszerepére: a színésznő tüneményesen hozza az idősödő asszony karakterét. Aki a cím alapján egy tipikus francia keresztbe-kasul kavaró romantikus vígjátékra számít, csalódni fog: Gavras mozija ugyanis tényleg nem szól másról, mint az idő múlásáról. A szerző azt boncolgatja nem kevés öniróniával és humorral (de sajnos egy kicsit lassan és iránytalanul), hogyan lehet emelt fővel átsasszézni a nagymamakorba, s a gyerekeket elintegetve újra felfedezni a házastársunkat (William Hurt) és nem utolsósorban saját magunkat.