„Salinger nem akarta, hogy író legyek” - Interjú Joyce Maynard bestseller íróval
A Nyárutó című könyv szerzőjének, Joyce Maynard amerikai bestsellerírónőnek novemberben jelenik meg negyedik magyar nyelvre lefordított könyve. A Lány a hegyen megjelenése előtt Magyarországra látogatott Maynard legújabb regényéről, fiatalkoráról és persze J.D. Salingerrel folytatott rövid, de annál mélyebb nyomot hagyó kapcsolatáról is beszélt nekünk.

Lány a hegyen című regénye tulajdonképpen egy lélektani krimi, egy thriller, amiben két tizenéves lány megpróbál megoldani egy szörnyű bűntettet. Honnan jött a regény ötlete? 

A regényt egy ’70-es évek végén történt valós bűncselekmény ihlette. San Franciscótól északra, Mount Tamalpais-ban, ahol akkoriban éltem, volt egy brutális sorozatgyilkosság, aminek során nőket erőszakoltak és öltek meg. Az üggyel megbízott nyomozó egy nagyon karizmatikus, színes egyéniség volt, és olyan jóképű, mint mondjuk Jean-Paul Belmondo. 

Keresett róla fényképeket?  

Igen, de ami még ennél is fontosabb volt, találkoztam a két lányával, akik abban az időben, amikor a gyilkosságok történtek 11 és 13 évesek voltak. Az egész úgy történt, hogy én időnként tartok írói szemináriumokat olyan felnőttek számára, akik nem feltétlenül akarnak írók lenni, de hordoznak magukkal olyan történeteket, amiket mondjuk ki szeretnének írni magukból. Eljött hozzám ez a testvérpáros, akik akkor már 42 és 44 évesek voltak, és előadták nekem a történetüket, ami tinédzserkoruk óta kísértette őket. Egy hatalmas megrázkódtatás érte őket, egy olyan személyes élmény, ami kapcsolódott a gyilkosságokhoz. Elmondták nekem, hogy az apjuk, aki egy hatalmas, erős, védelmező figura volt az életükben, hogy ment tönkre a nyomozásban, amiben nem tudta elkapni a gyilkost. Végignézték, ahogy ez az élmény megsemmisíti, tönkreteszi az apjuk életét, aki nem sokkal ezután, negyvenvalahány évesen meghalt. Mivel ilyen korán elvesztették az édesapjukat, természetesen egy hatalmas hőst láttak benne, és persze magukkal cipelték a frusztrációt, hogy felnőttként nem ismerhették. Az idősebb lány egészen odáig ment, hogy levelet írt a gyilkosnak, aki a mai napig a halálbüntetésének végrehajtására vár a kaliforniai San Quentin börtönben, meg is látogatta, de rá kellett jönnie, hogy semmifajta feloldozást, lezárást nem kaphat ettől a szörnyű embertől. Mivel ők nem szándékoztak könyvet kiadni, viszont nekem egyből beindított valamit a fejemben a történetük, megkérdeztem őket, mit gondolnak arról, ha én jelentősen átírva, megírnám azt. 

A történetet az idősebbik testvér narrációján keresztül ismerjük meg, aki pont a nővé válás határán áll. 

Igen, az is egy nagyon érdekes aspektusa volt a történetnek, hogy itt van két lány, akiknek elváltak a szülei, a nagyobbiknak épp elkezd ébredezni a szexualitása, miközben ezek rettenetes bűntények történnek, és ő kitalál egy ötletet, hogyan tudnák megállítani a gyilkost úgy, hogy ő legyen a csali. Tulajdonképpen egy 13 éves lány története, aki sérthetetlennek érzi magát.  

Mit szólt a testvérpáros, mikor elolvasták a könyvet? 

Én olvastam fel nekik. Amikor befejeztem a könyvet, az első dolgom az volt, hogy felhívtam őket. Eljöttek hozzám, csináltunk egy csomó kávét, megittunk néhány üveg bort, és együtt sírtunk és nevettünk. 

A felnőtté válás küszöbén álló főhős mellett, szintén visszatérő elem az olyan szülő-gyerek kapcsolat, ahol a gyerek próbál meg a gondviselő lenni. Van ennek valami oka?  

Én is egy ilyen gyerek voltam. Imádtam a szüleimet, de az apám alkoholista volt, és szerintem nem volt olyan napja az életemnek, amikor úgy éreztem volna, hogy ő az erős, védelmező figura. Mindig is én voltam az erős. Még az anyámmal kapcsolatban is, aki viszont egy domináns figura volt, mindig is azt éreztem, hogy kötelességem jobbá tenni az életét. Tulajdonképpen ezért is kezdtem el írni.  

Számos iskoláskori elismerés után 17 évesen már a Seventeen magazinba írt, 18 évesen pedig a New York Times magazin címlapján szerepelt, abban a számban, amiben a megjelent írás ismerté tett, és aminek kapcsán elkezdődött J.D. Salingerrel folyatatott levelezése, majd kilenc hónapig tartó kapcsolata. 

Ez így leírva csodálatosnak tűnhet, valójában azonban katasztrofális kezdése volt a felnőtt életemnek. Nem tett tönkre, ugyanakkor senki sem volt, aki vigyázott volna rám. Amikor a saját lányom serdülőkorba ért, azt gondoltam, „úristen, hol volt akkor az én anyám?” És pont akkor jött el a pillanat, hogy úgy éreztem, nem kötelességem tovább védeni Salingert, és ekkor írtam meg az Otthon a világban című memoáromat. 

Megváltoztatna valamit, ha tehetné? 

Nincs sok értelme ezen gondolkozni. Elégedett vagyok az életemmel, de azért elég könyörtelen volt így belépni a felnőtt életbe. És ennek hozománya igazából a mai napig tart. Amerikában még mindig ez az identitásom; lehet, hogy még írok húsz könyvet, de az irodalmi világ szemében akkor is én maradok az a nő, akinek viszonya volt Salingerrel. 42 évvel ezelőtt. 

De ezek az események azért befolyásolták abban, hogy milyen író lett. 

Rengetegszer mondják nekem, hogy biztosan ő tanított meg írni, ami nem lehetne távolabb a valóságtól. Ha valakinek, akkor az anyámnak volt hatása arra, hogy író lettem. Salinger gyűlölte az írói karriert, amit könnyű volt mondania, mert ő akkor már elismert író volt, és abból élt.  

Igen, de akkor már nem publikálta írásait. 

Nem, és azt sem akarta, hogy én író legyek. Az első könyvemet akkor írtam, amikor együtt éltem vele (Looking Back; 1973 – a szerk.), de akkor már igazából nem voltam érdekes számára. Az a 18 éves lány érdekelte, aki a New Times címlapján volt.  

Dolgozik most valamin? 

Én mindig. Olyan még nem fordult elő, hogy ne dolgoztam volna valamin. Most fejeztem be egy könyvet, ami két nő barátságáról szól, illetve annak elárulásáról.  

Akkor ez már nem a felnőtté válást boncolgatja? 

Nem, úgy tűnik, pontot tettem a serdülőkor végére. 

Molnár Ágnes
2014.10.20