Az előzetesek alapján egy szokatlan, talán leginkább Polanski korai filmjeire emlékeztető pszichológiai thrillert várhattunk, amire egy régies hatású poszterrel Aronofsky még rá is tett egy lapáttal, de a film csak az első harmadában játszik rá erre, aztán nézőként rá kell jönnünk, hogy az anyám! valami nagyon más, egy egészen újszerű élmény lesz. 

Adott egy pár. A férfi ünnepelt költő, épp alkotói válságban. Gyönyörű, fiatal párja a közös, vidéki családi házuk felújításával tölti az idejét, és próbál mindent megtenni azért, hogy a férfi számára megteremtse az ideális környezetet és életet az alkotáshoz. Aztán egy este csöngetnek. Egy vadidegen áll az ajtóban, akit a férfi úgy fogad, mintha ismerné. Aztán nem sokra rá megérkezik az idegen felesége. Majd az egyik fiuk. Utána a másik. Majd valakit meggyilkolnak…

Ha itt elvesztetted a fonalat, ne aggódj: a moziban is pont ez fog történni veled! Ugyanis egy idő után rájövünk, hogy az anyám! története igazából csak alibi. Itt nem a képek és történések elsődleges értelmén van a hangsúly, hanem a másodlagoson. Mert ez a film valójában egy óriási allegória. Nem akarom senki szájába rágni, hogy mit üzen a művész, de annyit azért elmondok, hogy elsősorban a művészetről, az alkotásról, az ihletről és legfőképp önmagáról gondolkodik. Nem feltétlenül szimpatikusak ezek a gondolatok, de legalább kétségtelenül őszinték.