Judit, 2018-ban lettél a Thália Színház művészeti vezetője. Milyen volt számodra az elmúlt egy év? 

Schell Judit: Az első tiszta évadom, aminek a repertoárját is én jegyzem, az a 2019/2010-as évad lesz, de már idén is rengeteg új dologban vettem részt. Megújult az arculatunk, ezzel együtt a logónk is, átszerveztünk néhány részleget a színházban, és mi készítettük a szilveszteri műsort a Magyar Televíziónak, úgyhogy izgalmas, a színészeten túlmutató kreatív feladatokkal találtam magam szemben már az elmúlt hónapokban is. 

Milyen elmozdulások várhatóak a művészeti koncepciót tekintve? 

S.J.: A nagyszínpadon semmiféle változtatást nem szeretnénk, ott ugyanúgy a minőségi szórakoztatás lesz az alapvető célunk, ahogyan eddig is. Megépül viszont a Thália Télikert, amit a Mikroszkóp Színpadból, illetve a régi Rátkai Klubból alakítunk ki. Ez egy csodálatos közösségi tér lesz egy 144 férőhelyes kamaraszínházzal, ahol majd könyvbemutatókat, beszélgetéseket, kiállításokat és koncerteket is tartunk. 

Zsolt, neked ugyancsak szép feladataid voltak az elmúlt időszakban, idén pedig már másodjára is megkaptad a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat a POSZT-on. A szerepeid súlya és a díjak egy pályája csúcsán lévő színészt rajzolnak ki, te hogy éled meg ezt? 

Trill Zsolt: Persze egy díj fontos visszajelzés lehet, de én nem úgy élem meg, hogy a csúcson lennék. Ez azért is van, mert egy ilyen elismerés rengeteg görcsöt okoz az emberben, hiszen mindig ott marad a kérdés, hogy vajon legközelebb is meg tudom-e csinálni, meg fogok-e felelni az elvárásoknak. És nemcsak egy következő bemutatóról beszélek, hanem akár a Caligula helytartójáról is: ki tudja, hogy lesz-e még egy olyan jól sikerült előadás, mint amit a POSZT-on játszottunk? Minden előadás minden este új és új improvizáció, ezért nem úgy van, hogy az ember kap egy díjat, és azzal már ülhet a babérjain, mert egyszerűen nő a felelősség. 

Milyen volt Székely János szövegével dolgozni? 

T.Zs.: Csodálatos. Ráadásul éppen attól rettenetesen izgalmas a szöveg, hogy kortalan. Székely valami olyan igazságot érezhetett meg a világban, amire mindannyian vágyunk, és aminek kapcsán mindannyiunkban ott mozognak a kételyek. Itt ugyanis nemcsak a hatalom viszonyrendszeréről van szó, hanem arról, hogy itt áll egy ember, aki a saját istenét keresi. Ez a réteg gyönyörűen el van rejtve a szövegben, ezért is kell finoman bánni az anyaggal. Voltaképpen úgy, mint a legtöbb jó drámánál, csupán annyi a feladatunk, hogy egyszerűen és jól elmondjuk azt, ami le van írva. Persze, ez a legnehezebb, hiszen iszonyatos küzdelem, mire megtaláljuk azt hangnemet, azt a tónust, amiben őszintévé, tisztává válnak a mondatok. 

Az ehhez hasonló nagy szerepek visszahatnak a civil életetekre? 

T.Zs.: Persze, akarva-akaratlanul is dolgozik bennem a történet. Egyébként a Caligula helytartója mellett sokszor eszembe jut még Eliot Gyilkosság a székesegyházban című drámája is, mert egyrészt fantasztikus szövegről van szó, másrészt pedig izgalmas elgondolni azt, hogy ezekben a szituációkban én magam hogyan cselekednék, miként lépnék tovább. Persze nincs ez mindennap terítéken, elég mindig azzal foglalkozni, ami éppen a soron lévő feladat, de azért megmaradnak mondatok, gondolatok, amik szépen munkálkodnak ott hátul. 

S.J.: A napomat egészen biztosan meghatározza az, hogy mit játszom este, különösen, ha olyan súlyú előadásokról van szó, mint korábban a Ványa bácsi, a Boldogtalanok vagy az Úri muri. Ilyenkor nehéz kikerülni a szerep befolyása alól. Azt nem tudom, hogy más ember lettem-e ezektől a szerepektől, de valószínűleg így van, mert a darabok formálják a színészeket is, hiszen ugyanúgy útmutatást adnak nekünk, akárcsak a nézőknek. 

A sokféle drámai és vígjátéki szerep tudja segíteni egymást? 

S.J.: Az a legnagyobb iskola, és egyben a legédesebb pillanat is a színházban, amikor az ember sokfélét játszhat. Ezért is tanácsolták mindig a fiataloknak, hogy menjenek vidékre, ott ugyanis mindenféle műfajú előadást kell játszani a zenés daraboktól kezdve a nagy tragédiákig, ezek a tapasztalatok pedig nagyon jól kiegészítik egymást. Én is most látom igazán, mennyi hasznát veszem annak, hogy mostanában sok vígjátékban és bohózatban játszom. Tavaly például, amikor A Schroffenstein családon dolgoztunk, rengeteget segített az, hogy ebben a nagy családi tragédiában is meg tudtam találni az öniróniát. 

A Schroffenstein család bizonyára kivételes találkozás volt, hiszen Tarnóczi Jakab rendezi a Thália Télikert első bemutatóját. 

S.J.: Igen, és voltaképpen a véletlen hozott össze minket, hiszen nagyon ritka az, hogy el tudok vállalni egy többhetes próbafolyamatot. De nagyon örülök, hogy ez mégiscsak így alakult, tényleg különleges munkán vagyunk túl, most pedig ezzel a Hauptmann-bemutatóval még egyet léptünk egymás felé művészileg és emberileg is. Szeretem azt, ahogy Jakab dolgozik, mert végtelenül érzékeny és emberi, nem utolsósorban pedig csak a lényegről beszél, ami ebben a szakmában hihetetlenül ritka. 

Zsolt, te a Nemzetiben rengeteg külföldi rendezővel dolgoztál együtt. Volt részed hasonlóan nagy találkozásban? 

T.Zs.: Egy-két kivétellel mindegyik rettenetesen izgalmas munka volt, hiszen alapvetően másként látják a színházat, ezért mást is kérnek tőlünk, azzal pedig, hogy megpróbálom a lehető legpontosabban megérteni a nyelvüket, én magam is több leszek. Jó volna azt látni, hogy a közönség is nyitott ezekre a gondolkodókra, de ezt sajnos nem mindig így tapasztalom. Persze tehetség nélkül nem lehet megúszni, az, hogy valaki külföldről jött, nem azt jelenti, hogy telitalálat lesz az, amit csinál. Senki sincs attól az alapvető igénytől megmentve, hogy kell a tehetség – és ezt nemcsak a rendezőkre vagy a színészekre értem, hanem az öltöztetőkre, a kellékesekre és folytathatnám. Ez egy nagy társasjáték. 

Mindketten főleg klasszikus szerepeket emlegettetek. A kortárs darabokhoz milyen a viszonyotok? 

S.J.: Mi itt a Tháliában a Télikertben tudunk majd igazán kortársakkal foglalkozni. Igyekszünk felmérni, hogy mi az, ami a nézőket érdekli, mire jönnek be szívesen, úgyhogy ilyen szempontból is hatással leszünk egymásra. 

T.Zs.: Ha egy-két jó dolog a kezembe akad, elolvasom, és természetesen el is kezd bennem dolgozni az anyag. Mostanában ez főleg a kortárs orosz darabokat jelenti Rizsakovval az élen, ez nyilvánvalóan összefügg a Nemzeti repertoárjával is. A színpadon kevesebbet foglalkozom ezzel, főleg klasszikus hősöket játszom, de biztos, hogy ez fog majd változni, mert nagyon érdekel az, hogy a mai alkotók hogyan látják a világot. 

A következő évadban milyen feladataitok lesznek? 

T.Zs.: Mindegyik készülő bemutatót izgalmasnak találom, de ami igazán érdekel, az a Médeia, még pontosabban a norvég rendezővel, Eirik Stubøval való munka, mert egyelőre nem tudom, hogy képes vagyok-e úgy létezni a színpadon, ahogyan azt az ő világa megköveteli. Azok az előadások, amiket eddig láttam tőle, még sokkal letisztultabbak, mint mondjuk Zsótér Sándor vagy Szász János munkái, úgyhogy lesz benne kihívás, ez biztos. 

S.J.: Az első bemutatónk Tarnóczi Jakab rendezésében a Bernd Róza a Télikertben, ezt követi a Trainspotting, amit Horváth Csaba állít színpadra, majd rögtön másnap megtartjuk az első nagyszínpadi bemutatónkat, az Egy csók és más semmit Juronics Tamás rendezésében. Ősbemutatóink is lesznek, Valló Péter a Legszebb férfikoron dolgozik majd, Szirtes Tamás pedig ugyancsak egy látványos, izgalmas előadásra készül, a Gyilkosság az Orient expresszent rendezi. A Télikertben pedig az évadot Béres Attila zárja, ő Yasmina Reza Művészetét viszi színre.