Ákos, milyen érzésekkel vágsz neki az első vígszínházi évadodnak? 

Kőszegi Ákos: 1983-tól tulajdonképpen már eltöltöttem két évet a Vígszínházban, akkor még főiskolásként végeztem itt a szakmai gyakorlatomat, és sok élmény fűződik ahhoz az időszakhoz. Utána vidékre szerződtem, elsőként Szegedre, majd legutóbb Kecskemétre, de az elmúlt években már megkerestek a Vígből. Kecskeméten már eljátszottam mindent, amit egy színész eljátszhat, és úgy éreztem, hogy jót tenne a váltás, az új közeg, ami persze, nem is teljesen új, csak közben eltelt 35 év. Nagy kíváncsisággal vetem bele magam a munkába, szeretném mindazt a tapasztalatot és tudást, amit megszereztem ez alatt a pár évtized alatt, itt is megmutatni. 

Ha mindent eljátszottál, mi visz előre? 

K.Á.: Egy futballhasonlattal élnék: Kecskemét igazán jó csapat volt, de ha a Real Madrid hívja az embert, akkor valószínűleg bárki elgondolkozik azon, hogy lenne-e ott helye. Úgy látom, hogy nekem most a Vígben lesz, és biztos vagyok benne, hogy meg tudom oldani azokat a feladatokat, amiket itt Pesten, a „Real Madridban” bíznak rám. 

Mindkettőtök számára kiemelkedően fontos a társulati lét? Nem gondolkodtatok szabadúszáson? 

Őze Áron: Azt gondolom, hogy a színház csapatmunka. Nálunk, a Bartók Kamaraszínházban tulajdonképpen szabadúszó színészek dolgoznak, de tudják, hogy számítunk rájuk évadonként legalább három előadásban, innentől pedig akár társulatról is beszélhetünk. Ez ugyanis egy társas műfaj, és én ott mérem le egy előadásnak az értékét – mert a siker ettől független dolog –, hogy a próbaidőszak alatt hogyan tud együttdolgozni a csapat. Játszani sokkal könnyebb, valójában próbálni kell tudni, ez pedig összetartóerő nélkül nem megy. 

K.Á.: Elképzelhetetlennek tartom, hogy ne tartozzak egy társulathoz. Volt már szerencsém egyszemélyes színházat is csinálni, megtapasztaltam, hogy milyen fokú magányt és magára utaltságot jelent az, ha egyedül van az ember a színpadon. Számomra elengedhetetlen, hogy egy csapat legyen mellettem, hogy előadás után végigtárgyaljuk az eseményeket, átbeszéljük az előadást, közösen gondolkodjunk. 

Az anyaszínházon kívüli kalandozásokat mennyire igénylitek?  

K.Á.: Ha az időm engedi, boldogan kalandozom, többek között a Rózsavölgyiben, a Karinthyban és a Tháliában is játszottam az utóbbi években. Nagyon jó érzés volt olyan színészekkel találkozni, akikkel egyébként nem volt lehetőségem egy csapatban dolgozni. 

Ő.Á.: A Rózsavölgyi Szalonban az elmúlt pár évben szerencsére én is elég sok olyan kollégával találkoztam, akikkel addig nem hozott össze a sors, és ez szerintem elementárisan fontos. Régebben, amíg inkább zárt társulati rendszerben működött a színház, akkor csak nyáron volt lehetőség más közeget is megtapasztalni. Most ez a része szerencsére kinyílt, és ezek a munkák hihetetlenül inspirálóak. Azt szoktam mondani, hogy kis időt töltünk ezen a földön, de annál még sokkal kisebb ez a szakma, úgyhogy ha az ember kitart, és élete végéig ezt a hivatást űzi, mert erre született, előbb-utóbb találkozok mindenkivel. Eltölteni együtt egy próbaidőszakot, kezdetben ismeretlenül, olyan, mint amikor összejön egy osztály: először kicsit nézegetjük a másikat, felmérjük, hogy ki merre, és utána a munka jegyében beindul a gépezet, ami aztán csodákra képes. Persze az is izgalmas, amikor már a kolléga szempillantásából értjük, hogy miről van szó, és mindent tudunk a másikról, de iszonyatosan fontos, hogy folyamatosan új kollégákkal találkozzunk, hiszen ezáltal mi magunk is megújulunk, és ez kell ahhoz, hogy ne váljunk önmagunk mellszobrává.

Mit gondoltok, mekkora felelőssége van ma a színháznak? 

Ő.Á.: Óriási. A színház mindig is volt és mindig is lesz, ez a mi szerencsénk. Amikor az ősember egy tábortűz előtt elmutogatta az aznapi vadászatát, tulajdonképpen színházat csinált, és az, hogy hogy adta elő, már az ő felelőssége. Ugyancsak örök a színházban, hogy nekünk minden helyzetben és korszakban, történjen bármi, tükröt kell tartanunk, de ebben a szembesítésben nem szabad aktuálpolitizálni, mert ilyenkor lesüllyesztjük a művészetet egy egészen másik szintre. Rengeteg olyan darab van, ami önmagában véve is gyönyörűen mesél a politikáról, és ha egy remekművet olvasunk, kénytelenek vagyunk újra és újra ráébredni, hogy az alapokban az égvilágon semmi nem változik. Formájában, kifejeződési módjában igen, de a lényegét tekintve semmi. Ami szintén fontos, hogy a színháznak másfél lépéssel mindig a néző előtt kell járnia. A két lépés már lehet, hogy sok, nem szabad megelőzni a közönséget, mert akkor az abban a percben kirekesztve érzi magát, de egy picit előrébb kell tartani, és ez alatt értem az előadás minden szegmensét a formától kezdve a dramaturgiáig. Ez azért elengedhetetlen, mert nem szabad, hogy a színház mindig csak az aktuális igényszintet elégítse ki. Ha egy néző a mai pörgésben veszi arra a fáradtságot, hogy este eltölt két órát a színházban, akkor a színháznak kötelessége arról gondoskodnia, hogy mikor elhagyja az épületet, akkor vigyen is magával valamit. Ha nem történik semmi, akkor gazemberség az egész.

K.Á.: Annyit fűznék még ehhez, hogy szerintem a színész színpad nélkül nem színész. Utána lehet bármit csinálni, de az önkifejezés legnagyobb tere a színpad. Ott szólalnak meg a mondatok a színész saját megfogalmazásában. Annál szebb dolgot, mint amikor valaki feláll a színpadra, elkezd beszélni, és ott ül adott esetben ötszáz vagy ezer ember, de nem szól közbe senki, hanem hagyja, hogy ez az ember elmondja azt, amit gondol a világról, a mai napig nem tudok elképzelni. 

Ezek a színpadon elhangzott mondatok mennyire szűrődnek át a civil életetekbe? 

K.Á.: Nincs olyan magyar szó, amiről ne jutna eszünkbe egy mondat valamelyik drámából. Bár a színpadon szeretek színész lenni, az életben kerülöm a feltűnősködést, nem vágyom a folyamatos figyelemre, de néha rajtakapom magam, hogy kicsúszik a számon egy-egy irodalmi idézet, és ilyenkor mindig egy kicsit elszégyellem magam, mert rögtön azt érzem, hogy elkezdtem színészkedni. De persze ez szakmai ártalom. 

Ő.Á.: Igen, ezek a mondatok teljesen beépülnek az életünkbe. A színház éppen attól gyönyörű és kutya kemény játék egyszerre, mert mi voltaképpen saját magunknak vagyunk a munkaeszközei. Az ember mindig azt viszi fel a színpadra, amit abban a bizonyos életkorban már begyűjtött, megtapasztalt, megélt, és mindebből formálja meg az aktuális szerepet. Törvényszerű is, hogy ez oda-vissza hat, hiszen ha magunkból dolgozunk, akkor természetes, hogy a szerep is alakít minket. Emellett nekünk dolgunk is figyelni az életet, hiszen az empátia a másik fő munkaeszközünk. Ha egy színész kellően érzékeny, akkor nyugodtan lehetne belőle coach vagy pszichológus is, hiszen a munkája során rendelkeznie kell azzal az az elemzőkészséggel, türelemmel és érzékenységgel, amelyek ezekhez a szakmákhoz is elengedhetetlenek, nem beszélve az ember- és világismeretről. 

Látjátok már a következő évadotokat? 

K.Á.: Szerencsére bőven el vagyok látva feladattal, a következő évadot ugyanis párhuzamosan kezdem a Vígszínházban és a Kecskeméti Katonában, hiszen nem akartam nehéz helyzetben hagyni a kecskeméti társulatot, illetve Cseke Péter barátomat, a volt igazgatómat. Megígértem, hogy a következő évadban még két szerepet eljátszom, ezért ősztől ott kezdek, Schwajda György darabját, a Ballada a 301-es parcella bolondjárólt fogjuk bemutatni október 23-án, majd a Mohácsi-testvérek szilveszteri bemutatójában, az Illatszertárban játszom el Sipos úr szerepét. Ezután kezdem majd próbálni a Vígszínházban A Nyugat császárát Rudolf Péter rendezésében, illetve beállok három már futó előadásba, az Audienciába, a Játszd újra, Sam!-be, illetve a Padlásba is. Nem fogok unatkozni. 

Ő.Á.: Én sem, hiszen a Rózsavölgyiben játszom az eddigi szerepeimet, és tavasszal készülünk is egy koprodukcióra a Bartók Kamaraszínházzal, Patricia Highsmith Idegenek a vonaton című pszichothrillerét fogjuk bemutatni. Ezenkívül Dunaújvárosban játszom ősztől az egyik főszerepet a Bolha a fülben című előadásban, aztán a kamaraszínpadon rendezem majd Hubay Miklós Elnémulását, bemutatjuk Egressy Zoltán Portugálját is, tavasszal pedig Háy János Utánképzés ittas vezetőknek című darabjával készülünk. Vár még egy izgalmas feladat, húszéves lesz ugyanis a színház tánctagozata, és Vári Berci felkért arra, hogy legyek a Mózes című ünnepi táncjáték dramaturgja, ami izgalmas kitérő lesz majd az évadban.