Michael Radford rendező (1984, Neruda postása) vállalkozása mindenképpen merésznek mondható, hiszen a mai hiperpíszi világban nagyon nehéz bármihez is nyúlni, amiben elhangzik a „zsidó” szó, másrészt az eredeti műben valóban találhatók antiszemita megnyilvánulások (ez természetesen nem azt jelenti, hogy a darab maga antiszemita lenne). 

Ő azonban ügyesen teremti meg a helyes arányokat: nemcsak Shylock kegyetlenségét mutatja be, de gyakran látunk olyan képsorokat is, melyekben a velencei zsidókat látványosan elkülönítik, megalázzák, leköpik. A szerepet ráadásul a ma élő egyik legnagyobb színészre osztotta. A drámában eleve Shylock a legsúlyosabb, legkidolgozottabb figura - Al Pacino játéka pedig a filmben ennek akkora súlyt ad, hogy mellette mindenki más (nehéz elhinni, de még Jeremy Irons is) törpének tűnik. És ha a darabban győznek is az elkényeztetett szerelmesek, a film maga pedig - okosan - nem igazít el, hogy kié is az igazság, elég meghallgatni az általa előadott monológokat, hogy tudjuk. S mindez nem volt elég a provokatőr rendezőnek: a Shakespeare-műben fellelhető homoszexuális vonatkozásokat olyan hangsúlyosan jeleníti meg, hogy néhányan biztos felszisszennek. Tehát vigyázat: mélyvíz, csak úszóknak!