A veterán dalszerző-énekes a szikár talking bluesokat tartalmazó, kibukott hangulatú 1997-es Time Out Of Mind és a továbbra is régimódi stílusban megfogalmazott, ám változatosabb, könnyedebb hangvételű 2001-es Love And Theft után most egy még muzikálisabb albumot készített Modern Times címmel. Ugyan Bob Dylan hírneve sohasem kopott igazán meg, de ezzel az utolsó három albummal (és Krónikák című önéletrajzával) végképp biztosította a tisztességesen megöregedett zseni képét önmagáról. Annál is inkább, mert a Modern Times a legjobb az említett három lemez közül. Öt-, hat-, hét-, nyolcperces, hosszú dalai egy erős, megnyerő, nagyrészt élőben felvett albummá állnak össze, melyet ismét turnézenészeivel rögzített az orrhangon is megkapóan éneklő 65 éves Robert Allen Zimmerman. New Orleans, Nashville, Memphis világa, finomabb és nyersebb rockabillyk, keringős, szvinges countryk, lágy és kérges bluesok, talking bluesok alkotják zeneileg a lemez anyagát. Mindig lesznek modern idők, míg Chapliné a harmincas évek közepén, addig Dylané valamikor az ötvenes-hatvanas évek fordulóján volt, ám ő így, főleg visszaemlékezős hangvételben is tisztán látja a mai, a „legújabb” modern korszakot. Pontosan ez teszi egy simán nagyszerű dallamokat és kiváló szöveget tartalmazó Dylan-lemeznél még értékesebbé az alkotást, ahol Alicia Keys megidézése, a sűrű szexuális utalások vagy az éleslátó politikai-gazdasági megfigyelések csak a habot jelentik a tortán.