Szegénylegények
Magyar filmdráma, 87 perc, 1965
Kevés olyan magyar film van, melynek sikerült akkora port kavarnia maga körül, hogy mind a hazai, mind a külföldi kritika csak úgy szemét-száját törölgetve fulladozott a gyönyörűségtől, és mindemellett a közönség köreiben is kivívta az elismerő fejbiccentéseket. Jancsó örökérvényűje pont ilyen!

A Szegénylegények zsenialitását nem igazán lehet megfogni, mindenesetre kellett hozzá egy nyugtalanítóan zsigerig hatoló forgatókönyv, egy mesterien szuggesztív rendezés és egy dinamikus kamera, ami bravúros eleganciával kezeli a pattanásig feszülő indulatokat és a drámaiság súlyos légkörét. Kifinomultan csupasz, öntörvényű filmet kapunk így, ami a sallangokat okosan kerülve és a tetszetős külsőségeket szinte teljes szélességében átugorva, sajátos felfogásban, művészien absztrahálva és sokkal inkább pszichológiai síkon bontakoztatja ki az alapvetően történelmi témát. Az ember kerül a középpontba és nem a kor; a rejtett indulatok, a kegyetlenség, a rettenet, a szorongás és az árulás lélektani tényezőire és azok mechanizmusaira koncentrál a rendezés, és teszi mindezt olyan expresszivitással, hogy hatása alól aligha lehet egykönnyen szabadulni.

1869-et írunk, ellentmondásos és nyomasztó időszak ez. Gróf Ráday Gedeon kormánybiztosi kinevezést kap és mellé a feladatot, hogy előkerítse és likvidálja azokat a szegénylegényeket és betyárokat, akik a 48-as szabadságharcban részt vállaltak, és akik a még mindig aktív ellenállás utolsó képviselői. Ráday csatlósai tucatszám gyűjtik az embereket a Sáncba, egy alföldi várbörtönbe, ahol rafináltan kegyetlen és gusztustalanul aljas eszközökkel próbálják rávenni őket, hogy egymás ellen valljanak… 

macsek
2006.09.18