Amúgy az egész ott kezdődött, hogy a jó amerikai szellemmel megáldott és vadregénybe hajló rendezői agy összefogott a velejéig humanista és csöppet gyermeteg filmírói lélekkel – ami úgyszintén Kevin Costnerhez köthető –, és felkérték saját magukat kristálytiszta jellemű, merengő szemű és áldozatkész főhősnek. A végeredmény pedig egy izgalmasan komponált, picit ugyan bohó, de gyönyörű képi világgal megáldott rém hosszú küzdelem, valahol a kalandfilm és a romantikus dráma határvidékén elhintve.

Az amerikai polgárháború idején az ifjú John Dunbar hadnagy a nyugati frontra kéri áthelyezését. A Sedgewick erőd azonban már egy teljesen üres és kihalt őrhely, ahol csak egy-két farkas üvöltése hangszereli át a puszta egykedvű susogását. Dunbar hamar beleszokik a magányba, a nyugalomba, az anyatermészet és a farkasok közelségébe. A térségben tanyázó sziú indiánok érdeklődését is felkelti a réveteg tekintetű nagy fehér ember, aki hamarosan nagyon is megkedvelteti magát a törzzsel, különösen a gyönyörű nemindián lánnyal, akit még anno gyermekként vett magához és nevelt fel a csoport. Tehát szép szerelmi szál is keveredik a harcos, hősies jelenetek közé, amik kidomborodó mellkassal hirdetik, hogy az amerikai „kebelezzünk be mindent és formáljuk képünkre” hozzáállás mennyire hozzájárult a nemzeti eredetmítosz csúfos dekonstrukciójához. 

A Farkasokkal táncoló mindezek ellenére – vagy éppen ezért – 91-ben tarolt az Oscar-gálán.