Serpico
olasz-amerikai filmdráma, 129 perc, 1973
A ’70-es évek Amerikájában járunk, a marihuána-füstbe burkolódzó boldog, békés hippiévek után jön az elidegenedés és a paranoia korszaka. A becsületes és törvénytisztelő zsaruk kihaltak, és helyettük vígan korrumpálható társaik flangálnak az utcákon. Serpico az utolsó megvesztegethetetlen közeg…

 A sztori valós eseményeket dolgoz fel, és Peter Maas azonos című könyve alapján került fel a vászonra Sidney Lumet rendezésében, aki többek között olyan remekeket pakolt még celluloid tekercsekre, mint a Kánikulai délután, a Hálózat vagy az Idegen közöttünk.

Frank Serpico frissen végzett rendőrújonc, aki az akadémia falai közül egyből a New York-i keménymag bűnnel átitatott, posványos közegébe kerül. Az elején ügyesen lavírozik a korrupt kollégák és a saját rendíthetetlen elvei között, azonban a szervezeten belüli bűnözés olyan méreteket ölt, és annyira messze nyúlik, hogy a mi bússzemű Frankünknek be kell látnia, hogy nincs megoldás. Persze őt nem olyan fából faragták, aki csak úgy belenyugszik a dolgok mételyes állapotába, és nyomozásba kezd az egyre idegesebben kattogó rendőrtársak között. Mint az lenni szokott, itt is a főgóré a legnagyobb mocsok, és a Frank által megpiszkált szálak kínosan érzékeny ponton találják az érintetteket, akik persze nem riadnak vissza egy kis lövöldözéstől sem. 

A film legerősebb pontja maga Serpico, vagyis a piszoksármos Al Pacino, aki valószínűleg élete egyik legnagyobb alakítását hozta ebben a moziban. Egyetlen pillantása és szájbiggyesztése is elvinné a filmet, de szerencsére ehhez még egy jó, feszült sztori is párosul, és a rendező kritikai és atmoszférateremtő képessége is megcsillan az amúgy hétköznapi, poros, nagyvárosi miliőben. 

macsek
2006.12.19