Maga a sztori már ezerszer elcsépelt kliséhalmokból épül fel; adott a drogos fiú, aki képtelen nemet mondani a „hősnőnek”, és adott a paraszt-glóriával felvértezett, angyalszemű lány, aki tényleg beáldoz mindent ezért a visszás kapcsolatért. Adott a véletlen találkozás is, a szívszorító és egyben gyomorforgató jelenetek sora, amiben a tipikus drogos lakás kontrasztjában figyelhetjük, hogyan csiszolódik össze két menthetetlenül magányos lélek. A koszos, szürke fénybe burkolódzó arcokról csak úgy visít az élet nyomora, a beletörődés, talán a feladás megnyugvása is ott bujkál, mindketten jobb sorsot álmodtak ennél. Néha színpompás víziók törik meg a mocskos teret, és a Gangesz partjának valószerűtlen tájai úsznak be a vászonra, kirekesztve teljesen a reményvesztettség súlyos szemfedelét. De ez is csak gonosz illúzió, drogmámorból táplálkozó pillanatmegnyugvás…

Tulajdonképpen el is értünk oda, hogy ez a mozi miért lóg ki a tucatkábszeres filmek sorából; a megvalósítás módja, az elbeszélés ritmusa és a színészek tehetsége olyan elementáris erővel vágja tarkón a nézőt, hogy napokig képtelenség szabadulni a képek hatása alól, a pillantások ürességétől, a filmtempó zsigerekig kúszó lüktetésétől.

Ternyák Zoltán utolsó filmszerepében olyan egyszerű, lemeztelenített és eszköztelen játékot prezentál, ahol már szinte tényleg csak a csupasz lélek didereg a néző előtt. Megdöbbentően őszinte és hiteles vallomás, és ezzel párhuzamban fájdalmasan szívbemarkoló mozi…