Melankólia
Melancholia, 2011 Színes, feliratos dán-svéd-francia-olasz-német filmdráma, 136 perc
Kár, hogy Lars von Trier flegma antiszemita nyilatkozatától, és annak amúgy megérdemelt következményeitől volt hangos az idei Cannes-i Filmfesztivál a Dogma-alapító itt debütáló mozija érdemeinek méltatása helyett.

Pedig a Melankólia – bár nem tökéletes – nagyszerű és látványos példája annak, amikor egy alkotó művészileg magasan értékelhető produktumot hív életre pszichoterápia gyanánt (bár ha úgy vesszük, minden műalkotás forrása e tájékon keresendő). Trier korábban elmondta, hogy már előző filmje, a félbehagyott Amerika-trilógia után született Antikrisztus is elhatalmasodó depressziójának „kezelésére” szolgált. Az alkotó most még egy szinttel feljebb lépett: bár szereplői ezúttal fizikailag nem csonkítják meg magukat és egymást, lelkileg annál inkább, s számukra (és önmaga számára) más kiutat nem lelve, kataklizmával felel a megválaszolhatatlanra.

A filmben a dogmás kézikamerás és a szépen beállított, statikus felvételeket koncepciózusan váltogató Trier két egymásra reflektáló egységre bontotta az apokaliptikus keretbe zárt cselekményt. Az első részben Justine (Kirsten Dunst) esküvőjének vagyunk tanúi: ahogy haladnak előre az események, úgy válik világossá, hogy a szeretteitől és a világtól fokozatosan elhatárolódó fiatal nő depressziós. A második rész, amely röviddel az esküvő után játszódik, Justine nővérére, a családi boldogságot fehér dobozkában őrző, az élethez foggal-körömmel kapaszkodó Claire-re (Charlotte Gainsbourg) fókuszál, ellenpontozva az első felvonást.  

A Földet letaroló, Melankólia névre keresztelt bolygó pedig megállíthatatlanul közeledik: a halált vágyó depressziós kizökkent és végül elpusztít maga körül mindenkit és mindent – lélektani apokalipszis-mozi a javából!  

zsinora
2011.10.24