Napfény

Így amikor az ásítozó legénység jeleneteken keresztül csak ide-oda támolyog a pilótafülke és az ebédlő között, a rutinos sci-fi rajongó még nem tart semmitől. Ki tudja, bármelyik pillanatban előbújhat valahonnan a nyolcadik utas vagy valami afféle... 
 
Amikor a Nap összeomlással fenyeget (vagyis nekünk annyi lesz), a Föld lakói egy iszonyú nagy bombával felszerelt űrhajót küldenek szeretett égitestünk felé, hogy azzal újraindítsák. A fedélzeten válogatott európai és ázsiai arcok okoskodnak, feszkóznak, és feltűnően sokat ráncolják a homlokukat, ami alapján 20-30 perc után már az lehet az érzésünk, hogy kevésbé az Alien, inkább a Solaris nyomvonalán halad majd tovább a cselekmény. Aztán valahol a Merkúr környékén ráakadnak egy előttük ott járt, földi űrhajóra, és szép lassan mégiscsak eljutunk afelé a bizonyos nyolcadik utas felé, és beindul a jó öreg „mindig eggyel kevesebben lesznek”-játék megspékelve egy kis 2001 - Űrodüsszeia típusú pszichedéliával, ami a Trainspotting rendezőjétől nem meglepő. 
 
Danny Boyle elegáns, merész, de nem döbbenetesen eredeti filmet készített állandó munkatársa, Alex Garland hasonló jelzőkkel illethető forgatókönyvéből. Miként a 28 nappal később esetében, itt is leginkább az az érdekes, hogyan tudják a szokásosnál intellektuálisabb oldalról megcsavarni az ismerős műfaji formulákat.