A 23-as szám

Adott egy hétköznapi figura, egy magával ragadó elmélet és a fényes nappal kísértő sötét múlt, és mindezek az összetevők úgy találkoznak, mint baka és cselédlány a Városligetben: a legnagyobb természetességgel, mindenféle csodálkozás nélkül. A kutya marta sintér (Jim Carrey) dögös feleségétől (Virginia Madsen) kap egy könyvet, mely a 23-as szám misztikus erejéről szól, és teljesen rákattan a témára. Megszállottja lesz nemcsak a számnak, de a könyvbéli történetnek is, olyannyira, hogy kutatni kezd a benne lefestett rejtélyes bűneset után, és végül nagyon kellemetlen következtetésekre jut. Láttunk már hasonlót néhány Stephen King-adaptációban (Halálos árnyék, A titkos ablak), ez a film azonban inkább hasonlít egy gyurmasátánra, mint egy oldschool pszichodrámára: a főhős szeme előtt megelevenedő pop-artos regényrészletek diákszínjátszós lendülettel tálalják a történéseket, és Jim Carrey már-már önmaga paródiájának paródiáját adja. 
 
Ha már a 23-as szám természeténél tartunk, Schumacher filmje egy szempontból tökéletesen hűséges ahhoz: miként a kettes számot a hármas követi, úgy történnek itt is az események, szépen sorban, dramaturgiai kihágások és valódi meglepetések nélkül. Unalomról persze szó sincs, hiszen a történet szolgál pár csavarral, és a képekről sem rögtön a Barátok közt főcímdala jut eszünkbe, de nem fogjuk lerágni mind a 23 körmünket...