Halálos iram

A 2001-es, sok-sok pénzt hozó Halálos iramban még két folytatást ért meg, igaz, az első részben domborító Vin Diesel nélkül, akit a negyedik darabra sikerült visszaédesgetni, és ezzel a lendülettel a gyökerekhez akartak visszatérni, hogy kereken fogalmazzak, vagyis ezért a virtuális címazonosság. Hasonló a felállás is, annyi év után az utca bajnoka, Dom (Diesel) még mindig a nehéz nézésű, de egyenes beszédű faszagyerek. Az utcai versenyzők pocsék rövid távú memóriájában bízva újra beépített O’Conner ügynök iránta való, de a mai napig kimondatlan vonzódása is stimmel.
 
Ehhez már csak pár értetlenkedő rendőr, sok feltuningolt járgány és pár szembetűnő termékelhelyezés kell - vajon melyik, kissé lányos mexikói sörfajta a különben űbermacsó versenyző kifejezett kedvence? -, illetve gonoszként szükségeltetik egy etnikum, és most a latinokat sorsolták ki erre a szerepre. És ez már csak azért is jó döntés, mert a film zenéje nagyobb részt pörgős reggaeton, és ennek köszönhetően feltűnik a vásznon egy kisebb szerepben a műfaj királya, Tego Calderón, avagy El Abayarde is - ő a hülye sapkás csákó az elején és a legvégén. A köztes részt nagyon mutatós akciójelenetek és fájdalmasan döcögő párbeszédek teszik ki: külön vicces arra figyelni, hogy mikor mond ki Vin Diesel egyszerre három szónál többet.