Aranyhere

Jelen filmben az echte macsó, a latin férfiállat korhű képe jelenik meg, természetesen a rendezőtől elvárható – és rá oly jellemző – ironikus és provokatív hangvételben.
 
Főhősünk Benito Gonzales szegénysorból származó, de határozottan feltörekvő figura. A katonaévei alatt arról álmodozik, hogy épít egy hatalmas falloszra hajazó felhőkarcolót, ami az ő nevét viseli majd. Benito nem nagyon lát tovább a saját férfiasságánál; pénz, hatalom, nők triumvirátusában képes csak gondolkodni, és ez utóbbi kategória is egyértelműen csak eszköz céljai eléréséhez. Egy gazdag bankvezér lányát szemeli ki magának, hiszen a pénzes papa majd megtámogatja az égbemeredező faroképületet, ő pedig csak hátradől és élvezi az erkölcsmentes életet. Szeretőit valódi kis szex-állatkákként kezeli, használja és kihasználja őket, természetesen mindezt a magasztos cél érdekében teszi. Azonban az ifjú asszonyka tudomást szerez férje orgiáiról, és kicsit pipás lesz, ráadásul a sebezhetetlen férfi balesetet szenved és lebénul, oda a legféltettebb kincse, házasságával oda a pénz is, mindennek tetejébe megismerkedik egy nővel, aki kísértetiesen hasonlít régi énjére, valójában egy női macsó… 
 
A hímsoviniszta, önző pasas karriertörténete nem szűkölködik vad szexjelenetekben és a fallikus szimbólumokban, itt aztán minden felfelé ágaskodik. Az alapvetően megrendítő sztori ügyesen van színezve iróniával és szellemes utalások tömegével, finoman vezeti át a felívelő élethelyzetet az elkerülhetetlen összeomlásig, aminek a végén az ítéletet okosan a nézőre bízza. 
A színészek tökéletesen hozzák a figurákat, a hangulatfestésben Bigas Luna verhetetlen, és mert nem marad el a jól megérdemelt kasztráció sem, a vicsorgó feminista társadalom kedvére sikongathat gyönyörűségében.