Harry Brown

A fenti bevezető azért sikeredett furcsára, mert maga a Harry Brown is egy furcsa darab, hiszen alapvetően egy olcsó bosszúfilm és egy igényes művészmozi különös keveréke, némi nyugdíjas vadromantikával fűszerezve. Nézhetjük persze máshonnan is a dolgot, mondván, hogy nagyjából mindegy, milyen a sztori és mi a műfaj, ha a főszereplő Michael Caine, akit a fiatalok lehet, hogy csak Batman lakájaként ismernek, de valamikor a brit film meghatározó alakja volt, és szerény véleményem szerint (is) még most is az egyik legjobb élő színész. Egy legenda, na!
 
És ő a címbéli Harry Brown, aki felesége halála után egyedül éldegél egy lerobbant lakótelepen, ahol fiatal srácok terroriználnak mindenkit, és amikor megölik egyetlen barátját, bosszúhadjáratba kezd. Hullanak a huligánok, míg a főnökükhöz nem érünk, és lassan a rendőrség is gyanakodni kezd – maga a történet ilyen szempontból sok meglepetést nem tartalmaz, de az elsőfilmes Daniel Barber ért a feszültség fokozásához és egyszerűen hagyja a mindig zseniális Sir Michael Caine-t játszani. Bónuszpontként pedig megjegyeznénk, hogy a rosszfiút az a Ben Drew, művésznevén Plan B alakítja, aki The Defamation of Strickland Banks címmel az elmúlt évek egyik legjobb lemezét rakta össze – és aki a film zenéjét is jegyzi.