Az öldöklés istene

...a Broadway-n. Már javában folytak a Roman Polanski által rendezett film változat előkészületei, amikor a Vígszínház jóvoltából hozzánk is megérkezett a mű, nem is akárhogyan: valószínűleg mindenkibe mélyen bevésődött az a jelenet, amelyben Eszenyi Enikő úgy öt percen keresztül sugárban rókázik a méltatlankodó polgári közönség ölébe… 
 
A négyszereplős, egy helyszínen játszódó mozi azok számára nem hoz sok újat, akiknek már volt szerencséjük a színpadi verzióhoz. Ők azon túl, hogy ismét rácsodálkozhatnak a Tarantino által még éppen időben felfedezett Christoph Waltz zsenialitására (bár a Golden Globe-ra ezúttal a két női főszereplőt, Kate Winsletet és Jodie Fostert nominálták), legfeljebb azon bosszankodhatnak, Polanskinak – rá nem jellemző módon – vajon miért szállt inába a bátorsága, és zárta rövidre a cselekményt éppen azon a ponton, amikor az eredeti műben végleg elszabadul a pokol. 
 
Azok kedvéért, akik nem ismerik a sztorit: miután Cowanék kiskamasz fia egy bottal kupán vágja Longstreeték csemetéjét, a szülők összeülnek, hogy felnőtt módra elsimítsák az incidenst. Ahogy szó szót követ, a feszengős baráti csevej lassan ádáz párharcba torkollik, és a szemünk láttára kérdőjeleződnek meg olyan értékek, mint hivatástudat, szülői szeretet és házassági eskü. Kár, hogy miként a darabnak, a Polanski-olvasatnak sem sikerült elérnie, hogy ne csak szánakozva nevetgéljünk hősein, hanem át is érezzük egyéni drámáikat.