A fekete ruhás nő

Főleg a gyerekekkel, akiknek több mint szokatlan viselkedése erős összefüggést mutat egy fekete ruhás hölgy ténykedésével… A vizenyős tekintetű Daniel Radcliffe rajongói drukkolhatnak a reflektorfényben felcseperedett színészpalántának, hogy bebizonyítsa: van élet a Harry Potter után is. Az első lehetőség az angol Susan Hill regényének film változatával érkezett, amelyet az akkor még alig ismert Michael Fassbender főszereplésével készült Eden Lake - Gyilkos kilátások című brit horror író-rendezője, James Watkins hozott tető alá. 
 
Radcliffe-nek az 1983-ban debütált századfordulós kísértettörténetből – amely azóta a színpadra és a televízióba is belopakodott – készült mozi főhőseként nincs nehéz dolga. Mindössze annyit kell tennie, ami a legjobban megy neki: riadtan pislogni. Ebben ugyan nem vall szégyent, de a nagy áttörés még várat magára, A fekete ruhás nő ugyanis nem több egyszer nézős (igaz, műfajában erős és elegánsan kivitelezett) ijesztgetős horrornál. A kérdésre, hogy Watkins filmje miért nem lett igazán átütő és formabontó, a válasz az alapanyagban keresendő.
 
A rendező ugyanis mindent elkövetett, hogy a Poe-novellákból, Az ördögűző-filmekből, a Stephen King-regényekből és még ki tudja honnan összeollózott, viktoriánus közegbe ágyazott, kissé sematikus, döcögő kísértet-koncepcióra épülő cselekményt a lehető legkorrektebbül vigye vászonra. És a zsáner felé támasztott elvárásainknak megfelelően alaposan beparáztasson minket.