Csak Isten bocsáthat meg

Kezdjük azzal, hogy Winding Refn-t a Távol-Keleten járva nemcsak a harcművészetek nyers brutalitása nyűgözte le, hanem a miszticizmus is erős hatással volt rá, így filmje némileg álomszerűvé vált - néhány furcsa látomással és nem éppen rögrealista jelenettel megspékelve. Folytassuk azzal, hogy a főhős Ryan Gosling ezúttal már olyan keveset beszél, hogy még a Drive-ot is lepipálja, és ha így folytatja, ott a helye a következő Tarr Béla produkcióban (feltéve, hogy Tarr még filmezésre adja a fejét valaha). 
 
Végül fejezzük be azzal, hogy ugyan egy akcióthrillerhez nem feltétlenül kell forradalmi történetet kanyarítani, de ha már csak egy minimálsztorira futotta (a kislánygyilkos tesót kinyírják, Gosling hezitál, az anyja azonban bosszúra szólítja fel, ami meg egy környékbeli rendőr nagyúrnak nem igazán nyeri el a tetszését), azt legalább feszesen, stílusosan és izgalmasan kellett volna levezetni, csakhogy a három felsorolt elvárásból itt csupán a stílus stimmel. 
 
Agyonszűrőzött, vörös neonfényben úszó képek, végtelenül lassú, monoton beállítások, nagy csendek és a kirobbanó erőszak pillanatai hatásosak ugyan, de ahhoz sajnos kevesek, hogy igazán lebilincselővé tegyenek egy ilyen széteső filmet.