Lépcsőházi történetek

A francia filmekben mindig is feszélyezett, hogy minden történet elképesztően jó és hangulatos lakásokban zajlott – erről most szó sincsen. Egy düledező külvárosi bérházban járunk, és annak is pocsék, lepukkant lakásokban éldegélő lakóit ismerjük meg, legalábbis néhányat közülük, szinte találomra kiválasztva. Ott van a különc első emeleti lakó, aki nem hajlandó belefizetni a folyton vacakoló lift felújításába, ám amikor egy ostoba baleset tolószékbe kényszeríti, suttyomban mégis liftezni kezd, hogy végre élelemhez jusson és egy éjszakás nővérnek csapja a szelet. Aztán ott van a frissen beköltözött, valamikor ismert, ám mára elfeledett színésznő, aki különös barátságba keveredik a vele szemben lakó tinisráccal, és váratlan vendégként a ház tetején egy amerikai űrhajós landol, akit egy idős és magányos arab asszony fogad be, a NASA kifejezett kérésére.
 
Mindez a maga tempójának megfelelően, szép lassan bontakozik ki, is rengeteg humorral és minden fanyarsága ellenére sok-sok melegséggel, és bár az egyes történetszálaknak gyakorlatilag semmi köze egymáshoz, bennem nem maradt hiányérzet. A Lépcsőházi történetek nem akar nagyot szólni, így nem is erőlködik, hanem könnyedén és elegánsan mesél, és „kis” film létére olyan sztárokat sorakoztat fel, mint Isabelle Huppert, Gustave Kervern és Valeria Bruni Tedeschi, vagy a jelek szerint végleg Franciaországban ragadt Michael Pitt (Álmodozók), aki remekül szórakozik és szórakoztat eltévedt asztronautaként.