Atomszőke

A Charlize Theron által alakított Lorraine Broughton nem szuperhős. Nem bánik el komplett hadseregekkel, és egy pillanatra sem tűnik sebezhetetlennek. És pont ez kell ahhoz, hogy annyira szorítani tudjunk érte. Mert Lorraine nagy bajban van. Már a film elején szanaszét verve látjuk őt először a szobájában, majd a főnökei szorongatják meg egy kihallgatáson. Lorraine kém, aki 1989-ben, a berlini fal leomlásának idején lendült akcióba: a keletre beépült nyugati ügynökök listáját kellett visszaszereznie, ami illetéktelen kezekbe került, és a szovjetek iszonyatosan hajtottak azért, hogy hozzájussanak.  
 
Az Atomszőke csavaros kém-thrillerként is megállja a helyét – rendesen kapkodni fogjuk a fejünk az árulások és átverések tengerében –, de rendezője, David Leitch (John Wick) akkor van igazán elemében, amikor akciójelenetekre kerül sor. Spontánnak tűnő, ám valójában alaposan megtervezett verekedéskoreográfiái ott vannak a műfaj legjobbjai közt, és mindig van bennük olyan plusz csavar, ami miatt sokkal izgalmasabbá válnak egy megszokott csihi-puhinál.
 
A film zeneválasztásában is hibátlan: a korszak népszerű popslágereit használja aláfestésként, méghozzá nagyon ügyesen, de az Atomszőke azért nem próbál olyan akció-musical lenni, mint egy hónapja a Nyomd, bébi, nyomd!. Emlékezetes, erős mozi lett David Leitch második rendezése: nagyon csodálkoznánk, ha nem kapna folytatást.