Hóember

Félreértés ne essék: a Hóember egyáltalán nem katasztrófa, de az alapjául szolgáló Jo Nesbø-regényt az adaptáció során olyan szinten leegyszerűsítették, hogy sikerült belőle pont azokat a dolgokat kiirtaniuk, amik a könyvet kiemelték az átlagos sorozatgyilkosos krimik tengeréből. Persze egy ennyire komplex, sok szereplős és sok nyomon elinduló krimit nem lehet könnyű egy kétórás mozifilmmé alakítani, és a végterméket nézve azt mondom, hogy mind jobban jártunk volna, ha minisorozatként láthatjuk.
 
Bármennyire meggyőző Michael Fassbender az alkoholista nyomozó, Harry Hole szerepében, ha a film elejét leszámítva végig érezni a kapkodást, és azt, hogy az alkotók vért izzadtak azért, hogy a sztorinak a sok változtatás és egyszerűsítés után is maradjon valami értelme. A befejezés egyenesen kínosan elkapkodott és feszültség nélküli, ami már csak azért is baj, mert a sok Harry Hole-regény miatt ebben simán benne volt egy franchise lehetősége. 
 
Azért így is akadnak szerethető dolgok a Hóemberben. A norvég tájak lenyűgözőek, Tomas Alfredson fantasztikus képekben gondolkodik és teremti meg a fagyos, csontig hatoló rettegés hangulatát, a gyilkosságok kellően brutálisak és meghökkentőek, és a sztori a sok változtatás miatt még a regényt ismerőket is képes meglepni. Mondjuk ez utóbbi nem biztos, hogy pozitívum. Sajnos a Hóember nem az új A bárányok hallgatnak, inkább csak egy új Csontember lett.