Én, Tonya

Harding igazi white trash családból származott, mindig is kilógott a sportág hercegnői közül, és csakhamar egy ország céltáblájává vált, mindenki gyűlölte őt. A film nem kevesebbet kíván bemutatni, mint magát Tonya Hardingot, valamint azt, hogyan jutott el oda, hogy ilyesmire vetemedjen. Sőt: biztosan az ő ötlete volt?  
 
Steven Rogers forgatókönyvíró többórás interjúkat készített Hardinggal és exférjével, a bűntény agytrösztjének tartott Jeff-fel, és ezek alapján úgy építette fel a filmjét, mint egy dokumentumfilmet. A mockumentary stílusába még az a bravúr is belefért, hogy ha a sztoriban a két mesélő valahol ellentmond egymásnak, akkor a film mindkettejük verzióját bemutatja. Az Én, Tonya láttán azt gondoltam, hogy ilyen film született volna a Majd megdöglik értéből, ha Gus Van Sant helyett a Coen testvérek rendezik meg. A film egyértelműen bemutatja azt a sötét, buta, csóró és önző közeget, ahonnan Tonya származik, ugyanakkor nem gúnyolódik a szereplőkön még akkor sem, amikor valami oltári hülyeséget csinálnak. Még a legellenszenvesebb karaktereiben is van valami szerethető, ami miatt egy pillanatra sem akarjuk levenni a szemünket a vászonról.