Egy makulátlan elme örök ragyogása

Ebből indul ki Michel Gondry, a zseniális kliprendező második nagyjátékfilmje, de ez nem csak Gondry mozija, hanem Charlie Kaufman forgatókönyvíróé (John Malkovich menet, Adaptáció), és persze Jim Carrey-é is. Napjaink minden bizonnyal legtehetségesebb komikusa egyre szívesebben vállal komoly, sőt, drámai szerepeket - lásd például az Ember a Holdon -, és nyilván nem azért, mert több elismerésre vágyik, hanem mert ez legalább olyan jól megy neki, mint az idétlen fintorgás és már-már akrobatikus bohóckodás. 
 
Carrey most éppen egy szürke, visszahúzódó és szinte jelentéktelen figurának, Joel Barishnak a bőrébe bújik, aki egy szép napon megismerkedik egy harsány, kitárulkozó lánnyal, Clementine-nal, és megmagyarázhatatlan vonzalom alakul ki köztük. Egy idő után azonban pont a sok különbség áll közéjük, amely összehozta őket, és amikor kapcsolatuk már elviselhetetlenné válik, a lány úgy dönt, hogy egy új eljárás segítségével kitörölteti Joel emlékét a fejéből. Az elkeseredett férfi hasonló lépésre szánja el magát, ám amikor megkezdik szerelme kitörlését, hirtelen meggondolja magát - a folyamat azonban visszafordíthatatlan. Az eredmény pedig az idő és valóságsíkok bolond tánca, amelynek hamarosan maguk az emlékezettörlők is aktív részeseivé válnak. 
 
Kevés hasonló filmet láthattunk az elmúlt tíz-húsz évben - vagy akár valaha is -, és ez nem csak a forgatókönyv furcsa fordulatainak, a rendezés remek tempójának és eredeti hangvételének köszönhető, hanem az egész filmből áradó melegségnek is. Mindez ugyanis gyönyörű szerelmesfilm is egyben, minden érzelgősség és felesleges romantika nélkül.